Reménykedhetünk-e az apokalipszis küszöbén?

Minden nap kora hajnalban indult, hogy átvágja magát a bozótos aljnövényzeten, végigkússzon a dzsungelen és megmássza a környező hegyeket. Mégis hetek, hónapok teltek el úgy, hogy nem lelt csimpánzokra, vagy ha mégis, akkor azok hanyatt-homlok menekültek előle. Jane Goodall első afrikai kutatóútja Gombéban sokáig nem kecsegtetett sikerrel. Az afrikai állatvilág iránt szenvedélyesen érdeklődő fiatal lány vállalkozása példa nélküli volt a hatvanas években: Goodall nem volt képzett kutató – családjának nem voltak forrásai egyetemi tanulmányokra –, a korabeli társadalom számára pedig szinte elképzelhetetlen volt, hogy egy nő afrikai terepmunkát végezzen. Louis Leaky, a neves paleontológus alkalmazta munkatársaként. Ő volt az, aki forrásokat teremtett elő Goodall féléves afrikai kutatására, és azzal a feladattal bízta meg, hogy a csimpánzok viselkedését tanulmányozza. A tudományos konszenzus ekkor még az volt, hogy az embert az eszközhasználat képessége, illetve az intellektusa különbözteti meg az állatoktól. Goodall számára hatalmas volt tehát a tét, hogy bizonyítson. Gombéban azonban sokáig vadállatokkal és mérges kígyókkal találkozott csupán. Számos kétkedő pillanata volt, kétségbeesése egyre nőtt – de nem adta fel a reményt.

Goodall több mint hat évtized elteltével, közel kilencvenévesen a világot járja, hogy a reményről beszéljen – ezúttal azonban a klímakatasztrófa kapcsán. Állítja: bár fogytán az időnk, még megmenekülhetünk. Még be tudjuk gyógyítani a bolygónknak okozott sebeket, és a következő nemzedékek jövője még nem reménytelen. Goodall hamarosan egyébként Budapestre is ellátogat, május 9-én találkozhatunk vele A remény könyvének a bemutatóján.

Goodall áttörő megfigyeléseket tett a csimpánzok személyiségével és érzelmeivel kapcsolatban, ma mégis elsősorban környezetvédőnek tartja magát, nem pedig tudósnak. A tudós és a környezetvédő között a különbség az, magyarázza A remény könyvében, hogy az utóbbit elsősorban empátia vezérli, annak képessége, hogy csodálattal adózzon a természet bölcsességének. Goodall aktivista filozófiájának középpontjában a remény fogalma áll. Nem ez az első könyve, melyet a remény témakörének szentel. Alaptételeit már korábban, az 1999-es Amíg élek, remélek című, életének és lelki utazásainak szentelt memoárjában megfogalmazta. Az elmúlt években aztán következetesen alkalmazta a fogalmat a környezetvédelem és korunk nagy krízise, az éghajlatváltozás kérdéseire.

A remény könyve párbeszéd formájában íródott, Douglas Abrams a társszerzője. Abrams „szkepticizmusra hajló, tőrőlmetszett New York-iként” jellemzi magát, aki azzal a vallomással kezdi a beszélgetést, hogy a remény számára mindig is gyanúra adott okot – a reményt tétlen beletörődéssel, csodavárással azonosította, ami hamis illúziók táptalaja. Az olvasó eleinte sokkal inkább Abramsszel pendül egy húron, mint Goodall-lal, hiszen olyan mértékű válságot élünk meg, amikor a vészharang kongatása kézenfekvőbbnek tűnik, mint a reménykedés. Abrams és Goodall egy-egy pohárka whiskey mellett, tanzániai estéken ütköztetik nézeteiket. Abrams kételkedő hozzáállása azért izgalmas, mert Goodall téziseit nem fogadja el elsőre, ehelyett boncolgatja, további és további remek kérdéssel teszi próbára. Mi pedig elmerülünk Goodall rendkívül gazdag élményvilágában, és lassan megértjük, hogy gazdag élettapasztalata hogyan vértezi fel a lemondás ellen, hogy feladja a bolygó megmentése érdekében folytatott küzdelmét.

Goodall és Abrams beszélgetésén keresztül fokozatosan körvonalazódik az olvasó számára, hogy a remény Goodall értelmezésében nem passzív reakció, hanem cselekvésre sarkall, miközben nem tagadja és nem is becsüli alá a nehézségeket. Goodall számára a bölcsesség szorosan összefügg a reménnyel, az ember azért veszítette el a túléléshez nélkülözhetetlen bölcsességét, mert kiszakadt a természetből. Mikor körbevesznek minket az apokalipszist vizionáló forgatókönyvek, ez a kötet valóban lélekemelő olvasmány lehet.