Remények és szétfoszlott álmok

Mert semmi közük ahhoz a történetmesélős komédiázáshoz, amelyet a Sose halunk meg! képvisel, azzal, hogy élethez közeli helyzetekben karikírozza az esendő kisemberek valós jellemhibáit. Ámde, mégsem veszett fejsze nyele a magyar filmvígjáték jövője, amíg az ugyanarról a rossz kaptafáról lekerülő hamis és kierőszakolt gegekre, elfuserált kabaréhelyzetekre épülő mozgóképes fércmunkák mellett olyan film is napvilágot lát, mint Herendi Gábor élvezetes mozija, a Valami Amerika.

Több területen is újít: a jó üzletnek számító gyakorlattól eltérően nem a múlt sikereit és bálványait akarja leporolva újraéleszteni, vagyis nem a korai magyar hangosfilm legendáit célozza meg és újítja fel. A Valami Amerika a mai fiatal nemzedékre figyel, és annak ellenére, hogy nem végez mélydrámai társadalomelemzést: életérzéseikből vígjátéki eszközökkel is képes bőségesen felmutatni. A viszonyokat ugyanis, amelyek meghatározzák érdeklődésüket és előidézik jellemficamaikat – annak ellenére, hogy a Valahol Amerika vígjáték – komolyan lehet venni. Annyira legalábbis, hogy ne érezzem, már megint palira vettek, hülyének néznek, a filmekből kövületként ki-be járó parodistákat bálványozók közé beálló sznobnak, félművelt tökfilkónak, hollywoodi giccsfogyasztónak, akinek filmvígjáték gyanánt el lehet adni a blőd humort mindig ugyanazoknak a szereplőknek a tálalásában.

Mert, lám a Valahol Amerika ékes bizonyítéka, hogy nem kell minduntalan minden vígjátékban ugyanazt a színészgarnitúrát felsorakoztatni, új arcokra, fiatal színészekre is lehet építeni, akik még színészek, nem skatulyákban és haknikkal elkoptatott ripacsok. És a játékukat mozgató friss energiával teli töltettel vibrálóvá teszik a sztorit, annyira kiválóak: Hujber Ferenc, Pindroch Csaba, Szabó Győző, Ónodi Eszter, Oroszlány Szonja vagy az idősebb nemzedékhez tartozó Szervéth Tibor. És csodák csodája, a magyar kabaré legmarkánsabb nőalakjára is gondol még filmrendező, s végre Schütz Ilának is oszt szerepet, és ez az ízig-vérig komika brillírozhat a mozivásznon is, nem csak a kabarészínpadokon. Akárcsak Reviczky Gábor, akinek mindössze három perce van a filmben. De milyen három perce! A film egyik legmaradandóbb élménye, ahogy megteremti a holdról pottyant butarendőr-figurát, s útjára engedi a jobbkormányos amerikai luxuskocsit a közúti ellenőrzés után, mondván, „tegyenek rendet ebben az autóban”.

A sztori három testvérről szól: a legkisebb verseket író művészlélek, a középső fivér fényes karrierről álmodozó reklámfilm-rendező, s a felettük atyáskodó báty zárt ajtókat nem ismerő nagymenő építési vállalkozó, akinek a filmben az a feladat jut, hogy hat nap alatt szerezzen hatvanmillió forintot. Neki az ilyesmi nem ügy, hiszen nem annyira az agyvelejével, mint inkább azzal a bizonyos szervével érte és éri el üzleti, pénzügyi sikereit: a megfelelő helyeken megvannak a nőismerősei, akik egy-egy hiper-szuper teljesítménnyel lepergetett menetért ilyen-olyan pénzügyi manőverekkel készségesen tejelnek is. A pénz pedig azért kell, mert Budapesten tartózkodik egy amerikai producer, aki hajlandó lenne beszállni tőkéstársnak, és felesben finanszírozni a középső testvér élete álmát, egy nagyjátékfilmet. Egyetlen feltételt szab csupán, hogy hat nap alatt tegyék le a forgatási költség felét: hatvanmillió forintot. Hat fergeteges nap, amely a pénz és a csajok körül forog. Hat nap, amely a lóvé bűvöletében és a szélhámosság jegyében zajlik, s amely jól megcsavart poénnal végződik.

Hat nap laza története: pazar vacsorákkal, szőke bombázókkal, egy szappanopera-függő bejárónővel, bódító süteménnyel, vad és hatásos zenékkel, egy kis romantikával, eltúlzott szexcsatákkal, félreértésekkel, szivarfüstös és gyertyalángos sörözésekkel, nagy bulikkal, felültetésekkel és mélyzuhanásokkal, csupa valós, ismerős helyzettel, amelyeket a Valami Amerika stábja olyasformán habosít fel humorral, hogy felhőtlen, intelligens szórakozást nyújt. És ez már nem semmi.