„Rejtőkém! Rámenni a kalandos részre, humort csak éppen itt-ott!”

Az egyik talán legnépszerűbb személyét övező legenda, hogy Rejtő szolgált a francia idegenlégióban. Ez nem igaz, tudjuk meg Thuróczy Gergelytől, a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) munkatársától Gombaszög egyik legizgalmasabb irodalmi beszélgetésén. Rejtő írt életrajzi merítésű szöveget is, amiben lerántja a leplet a francia idegenlégió igazi arcáról, mutat rá Thuróczy. Egy másik közkeletű mítosz, hogy kézirattal fizetett a kávézókban. Való igaz, hogy az író akár naphosszat ücsörgött a kiadójával szemközti Japánban, de a megmaradt kéziratok alapján bizonyosan kijelenthető: nem az a típus volt, aki idejekorán engedte volna ki műveit a kezéből. Annak ellenére, hogy a ponyvairodalom közege ezt nem várta el, Babitshoz hasonló műgonddal csiszolgatta mondatait, mondja a kutató, aki a Rejtő-legendákat feltáró előadása mellett egy interjút is adott számunkra a fesztiválon.

Egy kanonikus szerzővel foglalkozni biztosabb választás lenne egy irodalomtörténész számára. Ön mégis Rejtő mellett kötelezte el magát, akinek életművét sokáig a szórakoztató irodalom kategóriájába sorolta az irodalomtörténet. Hogyan lépett az életébe?

Kiskamaszként, tizenkét-tizenhárom évesen olvastam először Rejtőt, a kalandos cselekményvezetése ragadott meg. A másik, rá jellemző vonás, a nyelvi humor gyerekként még nem annyira tűnt fel – ezt az oldalát az ember felnőtt fejjel élvezi igazán.

Később, valószínűleg egy ilyen feladatra alkalmas egyénnek látszottam, Horváth Csaba kollégámmal együtt megbíztak, hogy készítsünk egy kiállítást Rejtőről. Ez 2003-ban volt, már a PIM-ben dolgoztam, ahol a Rejtő-hagyaték is található.

Ekkor jött a szembesülés: Rejtő után alig maradt valami.

A múzeum nagyon sok írói hagyatékot őriz. Egy-egy hagyatékban előfordulnak teljes írói könyvtárak, dedikált könyvek, személyes és családi iratok, rokonságtól származó fotók etc. Rengeteg kézirat, igazolványok, szerződések, de még ruhák és bútorok, sőt írói relikviák is találhatók a hagyatékokban. Rejtőnél mindez hiányzott és kézirataiból is nagyon kevés maradt fenn. Legolvasottabb regényeiből, a P. Howard-kalandregényekből alig néhány oldalt őrzünk. P. Howardhoz mindeközben több ezer kéziratoldal lenne köthető.

Azt mondtuk, hogy a szükségből erényt kovácsolunk. Ha ilyen hiányos a hagyaték, akkor induljunk ki abból, amink viszont nagyon van, és az az olvasók szeretete, a Rejtő-kultusz. Jóformán az egyetlen olyan szerző, aki úgy lett milliós példányszámot generáló íróvá, hogy sosem volt kötelező olvasmány. Így született meg az ötlet, hogy a Rejtő-művek szellemében csináljunk egy kiállítás-paródiát.

Merthogy a legjobb Rejtő-könyvek a korabeli ponyvairodalom paródiái.

Rejtő meghekkelte a kalandregény műfaját. Fogta a kalandregények kliséit – a marcona katona karakterét, aki szükségből áll be az idegenlégióba, a léha aranyifjút, aki házasság elől menekül, a csempészt, a világjáró utazót –, és átitatta őket pesti humorral.

Amikor P. Howardként kezdett regényt írni, már öt-hat éve jegyzett kabarékat, bohózatokat a pesti kabarészínpad számára. 

Nagy rutinja volt tehát és tele volt ötletekkel.

Ez volt az igazi nóvum Rejtő esetében: a kalandregény és a nyelvi humor házasításával vált műfajújítóvá. Humoros regények voltak, de ennyire humorosak és úgy, hogy 

a joggal lenézett, unalomig ismert klisé-kalandregényt parodizálja valaki, na olyan még nem volt.

Ha összevetjük Rejtőt a korabeli kalandregényekkel, markáns a különbség. Az olvasóközönség pedig értékelte a humort, a könyvek szépen fogytak. Érdekes módon a saját kiadója, a Nova kiadó, Müller Dávid és Pál nem bíztak benne, annyira szokatlan volt, amit csinált. Rejtő levelezésében idézi a kiadóját: „Rejtőkém! Rámenni a kalandos részre, humort csak éppen itt-ott!”

Az első humoros kalandregény 1938-ban jelent meg és Rejtő 1943-ban már halott volt. 38 éves sem volt még, az életmű javát tehát négy-öt év alatt írta. 

Ez a tehetség, ez a self-made man attitűd, hogy valaki ennyire a maga útját járja, ez páratlan a magyar irodalomban.

Rejtő ráadásul a nyelvi humorra erősített rá. Éppen ezért a magyar olvasók azok, akik nagyon értik és olvassák mind a mai napig, bár ma már nyilván nem százezres példányszámban jelenik meg. Külföldön viszont nem igazán futott be.

Pedig sok nyelvre fordították.

Összegyűjtöttem: 18 nyelvre fordították le. Amikor számba vettem a fordításokat, még az orosz fordítások vezettek. Jómagam oroszos vagyok, úgyhogy össze tudtam vetni az eredeti szöveggel, és hát a fordítás nem hozza Rejtő nyelvi játékosságát. Az orosz fordítások legalább fele egyébként nem magyarról, hanem közvetítő nyelvből, németből, angolból készült. Volt olyan orosz fordító is, aki úgy gondolta, hogy az nem járja, hogy valaki P. Howard legyen, kell, hogy legyen keresztneve. Így lett Rejtőből Percy Howard. 

Az oroszhoz hasonló dolog történt Szlovákiában is, ahol Paul Howard néven publikálták.

Azóta elég sok angol fordítás jelent meg, elsősorban azonban magyar kötődéssel bírók fordítják. Merthogy mi értjük. Rejtő azonban a rengeteg fordítás dacára sem lett külföldi siker, azt szoktam mondani: tipikus példája annak, amikor valaki idehaza világhírű. A másik nyelv, ahol a legjobban értik a humorát, egyébként éppen a szlovák. Talán nem véletlen: kelet-közép-európai térség, szomszédos ország.

A hagyaték hiányossága minek tudható be? Nem tartották megőrzésre érdemesnek, vagy van ennek valami specifikus oka is?

Alig volt hagyaték. Rejtőnek nem volt lakása, kávéházi életet élt, bohém életmódot folytatott. 

Volt néhány lakcíme, ahol albérlőként lakott, amikor éppen jól ment az üzlet és tudott lakást bérelni vagy panziót, szállodai szobát fizetni. 

Ha rosszul ment, rokonoknál, barátoknál húzta meg magát. Nem mint Babits Mihály, aki háromszobás nagypolgári lakásban lakott, ahol többezres könyvtárat halmozott fel. Rejtőnek elég pénze lehetett volna, de elkártyázta, sokat éjszakázott, rendszertelen életvitelt folytatott. Radnóti Miklós sem volt agyonfizetve, de volt lakása. A legtöbb író azért arra törekedett, hogy megállapodjon – miközben számolt vele, vagy titkon remélte, hogy bekerülhet az irodalomtörténetbe. Rejtő nem építette az életművét, nem hagyott hagyatékot. Azzal nem is lehetett volna költözni egyik napról a másikra.

A kéziratok döntő része valószínűleg azon nyomban elenyészett: a kiadóba került, majd kidobták.

Egy bőröndre való kéziratról, ami megmaradt, konkrétan tudjuk, hogy Rejtő szüleinél kallódott, majd az 56-os események idején egy óvóhelyen ezekkel fűtöttek be.

Illetve azt is tudjuk, hogy a hetvenes-nyolcvanas években meghamisították a szövegeket. Egyrészt aktuálpolitikai, hidegháborús megfontolásból irtották ki az orosz, szovjet, amerikai, kínai, arab utalásokat, másfelől pedig rossz értelemben vett irodalomesztétikai okokból egyszerűsítették a szöveget, hogy ne terheljék az olvasót túl régies szóhasználattal, bonyolult mondatokkal. Holott Rejtő stilisztaként sem volt utolsó. Szavanként, mondatonként vetettem össze ezeket a kiadásokat az elsőkkel: kötetenként 200-300 eltérés is akad. Ma már szinte az összes első kiadás elérhető az interneten, de mindmáig érvényes, hogyha kijön egy könyv, az általában a rontott szövegváltozatot veszi alapul.

Van olyan Rejtő-karakter, aki kifejezetten hasonlít az íróra?

Ez visszatérő kérdés az olvasóktól, de le kell szögezni: egyetlen író esetében sem szabad keverni az életművet és az életrajzot. Rejtő pesti vagány volt. A korabeli firkászok között nagyon sok volt a zsidó származású. Teleírták ugyan az újságokat, de hamar inukba szállt a bátorságuk, amint jöttek a zsidóverő kommandók, amik erős túlerőben kötöttek bele zsidóknak látszó figurákba. Rejtő pedig képes volt egymagában megfutamítani őket. 

Szép szál legény volt, 195 centi körül, egy fejjel magasabb a környezeténél. Megmaradt egy fotó, amiben úszódresszben pózol: látni, hogy kigyúrt fazon.

Az életművel húzott párhuzam ugyanakkor annyiban igaz, hogy jócskán volt része kalandban. Huszonhét és harmincéves kora között Nyugat-Európában csatangolt, megfordult Németországban, Olaszországban, Svájcban, Franciaországban, Jugoszláviában, sőt, Észak-Afrikában is, ami akkor francia gyarmat volt. Ugyanakkor sosem szolgált az idegenlégióban – ezt ő maga találta ki, hogy emelje az ázsióját. 

Egyébként nagyon úgy nézett ki, mint aki valóban megjárta az idegenlégiót, nem csak külseje, magassága miatt, hanem azért is, mert forradások szabdalták az arcát és afféle boxolóorra volt. 

Tudott németül, franciául, valamicskét olaszul, az átlagemberhez képest széles látókörű, olvasott ember volt. Azonban nem utazgatott nagypolgár módjára az általa megénekelt luxushotelekben, hanem alkalmi munkákból, rossz szállásokon lakott, éhezve, fázva, néha menekülve, ha nem fizette meg a lakbért.

Mindezt meg is írta. Van egy torzóban maradt könyv, a PIM-ben található. 1931 táján írhatta, halála után ötven évvel jelent meg Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam címmel. Fikció is van benne, de alapvetően egy dokumentarista írás, mely a három év történetét foglalja össze hosszas, esszéisztikus leírásokkal. Ez egy teljesen másfajta Rejtő, mint akit ismerünk. Leírja benne például a korabeli Berlint, azt is, hogy hajléktalanokkal aludt az U-bahnban és hogyan vegzálta őket a hatóság. Ezt az élménymasszát kapjuk meg a későbbiekben átalakítva, pesti humorral beoltva.

 Piszkos Fred meg a többiek voltaképpen mind bűnözők, ilyen-olyan ügyeik vannak a hatósággal, mégis szívünkbe zárjuk őket, mert elegánsan, viccesen intézik a dolgaikat, vagy vicces dolgok történnek velük. 

Fülig Jim nem az eszéről híres, ezek a karakterek mégis megmentik a világot, vagy legalábbis hatalmas bűnügyeknek veszik elejét. Wagner úr a világ legtündéribb alkoholistája, jókat kacagunk rajta, de a valóságban azért nem lenne mókás egy évtizedek óta delíriumban lebegő ember. Amit Rejtő megírt, az a világ, amely mélyen beivódott az olvasókba, nem a valóság. De kellett hozzá az, hogy jó pár országot bejárjon, alkalmi munkákat végezzen, miközben idegenlégiósokkal, bűnözőkkel, alkoholistákkal találkozott. Kellett hozzá a nyomorkörút.

Rejtő megítélése az elmúlt évtizedekben jelentősen tolódott a szórakoztató irodalom felől a szépirodalom felé. Hol a helye Rejtő életművének?

Aki elolvassa a Párizsba megyek, ahol még nem haldokoltam szövegét, az tudja, hogy Rejtőnek szépíróként sem kell szégyenkeznie. Másrészt, ma már a szaktudományok, a tudósok is sokkal nyitottabbak arra, hogy a populárisabb dolgokkal is foglalkozzanak. Ha ma a huszadik század zenetörténetét akarja valaki megírni, az nem hagyhatja ki belőle a Beatlest meg a progresszív rockot. Ma már néhány irodalomtörténész úgy foglalkozik Rejtővel, hogy irodalomtörténeti szerzőként tekint rá, és komolyabb tanulmányok is születnek róla. Lányi András volt ebben az első.

Rejtő nagyon széles réteget szólít meg, az egyszerű emberektől a tanárokon át az értelmiségig. Ez nem véletlen, nagyon ráérzett az olvasók ízlésére, formálta is azt és vitaindító is volt, egyszóval örökre beírta magát a magyar irodalomtörténetbe és az olvasók tudatába. 

A kádári Magyarországon, amikor mindenki ügyeskedett, hogy boldoguljon valahogyan, a magyar olvasóknak nagyon ismerős volt az ő világa.

Pedig a legtöbb Rejtő-történet nem is Magyarországban játszódik, hanem sokszor más kontinensen, az idegenlégióban, a sivatagban, a dzsungelben, a világtengereken. Mégis magyarosak a szereplők, összecsengenek a közép-európaiságunkkal: 

regényeiben erőteljesen érződik az európai kultúrkör peremén való túlélés élménye. 

Hogy nem vagyunk a világot alakító tényező, de azért mégis itt vagyunk több mint ezer éve, muszáj sodródni, és muszáj túlélni. Erről szól a Rejtő-könyvek legtöbbje: a lehetetlent is meg lehet csinálni. Az más dolog, hogy a könyvekben ezt könnyű véghezvinni, míg Rejtőnek magának nem sikerült. A holokauszt áldozataként, zsidó munkaszolgálatosként tűnt el a Don-kanyarban.

Az irodalomoktatás nagy dilemmája: hogyan tegye szerethetővé az irodalmat a fiatalok számára, hiszen a klasszikusok világa eléggé távol áll a miénktől, és attól is, ahogyan fogyasztjuk vagy éppenséggel nem fogyasztjuk a szövegeket. Szokás példálózni Rejtővel annak kapcsán, hogy érdemes lenne a tananyagba olyan szerzőket beemelni, akik olvasása élményt jelent és közben szépirodalmi értékekkel rendelkeznek. Egyetért azzal, hogy Rejtő meg tudná szólítani a mai fiatal olvasókat?

Tulajdonképpen igen is meg nem is. Ha az ember fiatalkorában nem olvas, akkor nehéz. A Károli Egyetemen négy szemeszteren át tanítottam Rejtőt, kortárs szórakoztató irodalom témakörben tartottam szemináriumot huszonéves egyetemistáknak, bölcsészeknek – és voltak kellemetlen tapasztalataim. 

Közhely, hogy nem olvasnak a mai fiatalok. Én ezzel vitatkoznék, mert olvasnak és írogatnak, csak ezek mind rövid, széteső szövegek. 

Van, aki napközben ötven üzenetet is megír, de ez nem hagyományos értelemben vett írás, mint amikor annak idején, akár egyetlen este alatt megírtunk egy többoldalas dolgozatot. Akit nem nevelnek rá az olvasásra, nem hallgat meséket, mondókákat, nem kezd el rövid történeteket, meséket olvasni és nem jut el oda, hogy 10-12 éves korában teljes regényt, ifjúsági könyvet elolvasson, az ügy reménytelen. A fiatalok többsége ma ezt már nem tudja megcsinálni – ez világjelenség, ez ellen nincs mit tenni. Legfeljebb annyit, hogy aki úgy gondolja, családban, szűk körben, a megfelelő időben nyomja a gyerek kezébe Rejtőt.

Magyarországon Veres Andrásnak köszönhetően a Piszkos Fred, a kapitány olykor bekerül az emelt szintű érettségi tételek közé. 

Ma már viszont a Rejtői igényesség, a szövegalakítás, a rengeteg kulturális utalás, a nyelvi humor, a szavak kettős jelentésébe kódolt plusztartalmak miatt azt kell, hogy mondjuk – ezt Lányi András fogalmazta meg –, hogy Rejtő intellektuális olvasmánnyá vált. 

Ami Rejtő korában és az én fiatalkoromban is még szórakoztató irodalom volt, ma már komoly koncentrációt igénylő olvasmány.