Itt nyugtalankodott csendesen – Rejtő Jenőről

Közös kalandunk huszonöt éve kezdődhetett. Az egyik Piszkos Fred-regénnyel elindult a lavina, azazhogy elvetődött az a bizonyos kocka. Rejtő könyveinek atmoszférája semmihez sem volt hasonlatos, történetei úgy voltak szemtelenül egyszerűek, hogy mégsem nélkülözték a mélységet; az egyedülálló humor miatt pedig a közös felolvasások rendre vinnyogós-sírós hahotába fulladtak. A csattanó végét ugyanis már lehetetlen volt visszafogott változatlan hanglejtéssel előadni. Könyvei után jóbarátja, Karinthy Tanár úr kéreme sem volt többé olyan vicces számunkra, mint azelőtt. Rejtő könyveiben a budapesti noir árnyékfigurái hamar szimpatikus gazfickókká, szerethető öntörvényű szereplőkké válnak, akik nem haragszanak senkire, csak könyörtelenül hozzák a maguk igazát, és érvényesítik az érdekeiket míves tárgyalóasztaloktól, sivatagi oázisoktól és kültelki csapszékektől függetlenül.

Beavatottak

Persze egyesek néha még ma is berzenkednek Rejtőtől, és ismerőseink között is akad, aki szelíd rezignáltsággal viszonyul a műveihez. Ezzel nincs semmi baj. Az ugyanakkor talány, mitől lesz valaki már-már vallásos rajongó. A dolog nyitja talán abban a sajátos viszonyban rejlik, amit Rejtő kialakít nemcsak az olvasóival, de azok között is. Mi, akik szeretnénk hinni, hogy a Titok ismerői vagyunk, úgy sejtjük, a fergeteges humor és az ezt hordozó könnyed nyelvi frappírozások mellett, közös szenvedélyünkben mögöttes spontán jelenségek is szerepet játszanak. Regényeinek hősei – a főszereplőktől a mellékszereplőkig – néha már puszta „beszélő” nevükkel is belénkivódnak. És ugyan kevesen nem hallottak soha Pipacsról, Fülig Jimmyről, Vanek Úrról vagy Gorcsev Ivánról, de nekünk, beavatottaknak valóságos ismerősök, akiknek sziluettjei, posztmodern reinkarnációi úton-útfélen feltűnnek ma is, sorakozzunk bár postán, vagy ácsorogjunk éjszakai buszmegállókban. Számunkra a csetlő-botló alakok, a társadalom periferikus léthelyzeteiben tengődő számkivetettek kalandjai különösen szórakoztatók, és nem tudjuk megunni, ahogy egy-egy pesti flaszteren indult történet „globalizálódik”, a távoli Mexikóban, egy elfelejtett csendes-óceáni szigeten vagy napégette nyugat-afrikai garnizonban nyerve értelmet.

„Olvasottsága vetekedik Jókaiéval”

A második világháború után Rejtő könyveit csak a feketepiacon lehetett beszerezni. A szilenciumot követően az első, új kiadásban megjelent regénye, az 1957-ben a Magvető Könykiadótól közreadott A láthatatlan légió volt. Elsöprő sikert aratott, Rejtő könyvei a Kádár-korszakban évtizedekig reneszánszukat élték, az olcsó kötetek százezres példányszámokban fogytak. Ennek jeleként szinte nincs olyan család, ahol ne lenne néhány példány a Magvető Albatrosz-könyvek sorozatában 1964-től indult Rejtő-sikerkönyvekből, vagy a szintén hatvanas-hetvenes évekbeli – többnyire Zórád Ernő és Korcsmáros Pál mesterien találó rajzaitól elhíresült – képregény-adaptációkból.

A laikus fogyasztók és a hard­lájner rajogók mellett az utóbbi két évtizedben tapasztalhatók a szerzővel való szakavatott foglalatosság felpörgésének jelei is. A sokáig agyonhallgatott, esetenként kizárólag ponyvakirálynak és szellemes lektűrírónak elkönyvelt szerző a kilencvenes években megalapozott Rejtő-filológiának köszönhetően mára egyértelműen kikerült a bóvli kategóriából és vált komoly, tudományos munkákban is előforduló íróvá. Ugyan Hegedüs András 1980-ban még joggal rótta fel, hogy bár alighanem Rejtő „az egyetlen magyar író, akinek olvasottsága vetekedik Jókaiéval, talán még felül is múlja, [...] de még a neve sem fordul elő sem Rejtő, sem Howard formában legbőségesebb irodalomtörténetünkben sem”, az ezredforduló óta már nem ez a helyzet. Veres András irodalomtörténész 2007-ben – a Szegedy-Maszák Mihállyal együtt szerkesztett Magyar irodalomtörténet III. kötetében – közölt esszéje már egyértelműen jelezte az elmozdulást a megértés és átértékelés irányába.

A megismerésnek és a megismertetésnek szellemében fogant a 2015-ben, Thuróczy Gergely irodalmi muzeológus által szerkesztett vaskos Az ellopott tragédia, az alcímben jelölt Rejtő Jenő emlékkötete. 2016-ban Matuscsák Tamás írt fiktív „Rejtő-naplót”, amely helyenként hatásosan, helyenként kevésbé sikerülten billeg az életrajz és az irodalom kényes határán. Rejtő Jenő megismertetésében ugyanakkor az utóbbi fél évtized legfontosabb hozadékának a már említett – döntően – Thuróczy Gergely által írt, 2016-ban megjelent A megtalált tragédia (korábbi kötetének átdolgozott verziója) tekinthető.

Kalandos élet

Rejtő az élete során készült bokszolónak és színésznek, csavargott hónapokig Francia- és Olaszhonban, utazott hajón mogyorós zsákon ülve, nyomorogva vasúti kocsik tetején, többnyire persze gyalog. Figyelt, tanult és elvegyült. Dolgozott lázasan hóhányóként, csutakolt díjnyertes versenylovakat éhbérért, korgó gyomorral árult cukorkát kávéházakban, lyukas kabátban mosott autót, és ha kellett, ebédért lapátolt cementet.

A regényhőseihez hasonlóan kalandos sorsú szerző anekdotikus bemutatása helyett A megtalált tragédia az „igazi” Rejtőt mutatta be, a hús-vér író életének fordulatai és ellentmondásossága még sokkal szembetűnőbb, mint gondoltuk. Az alkotói pályakép a szerény, erzsébetvárosi zsidó családi háttér ismertetésétől az öndokumentációra felettébb fittyet hányó író hagyatéka sorsának ismertetéséig terjed. Rejtő csak írásai szerzőjeként volt „Rejtő”, dokumentumaiban magát végig családnevén, Reichként, esetenként Rejtő-Reichként tüntette fel. Fiatalon még nyoma sem volt a szálfatermetű, kisportolt felnőttnek, sőt, kimondottan csenevész kölyök volt. A család feketebáránya izgága, nyughatatlan gyermek volt, kamaszként a nőkhöz általában rövid lélegzetű liezonok fűzték, versei leginkább Ady hatását tükrözték, és korán megmutatkoztak szélsőséges érzelemkitörésének, „kártyaafférjainak” és felelőtlen pénzszórásának baljós jelei is. Igazi csodabogárnak számított már azzal is, hogy írni kezdett, mert az írói, művészi affinitásnak nem volt hagyománya a családban.

A kötetből kibontakozó Rejtő felettébb „nehéz embernek” látszik: öntelt, hisztérikus alkata és tivornyázó életmódja félelmetesen hasonlított a regények szereplőihez. Megállapodni alig tudott, állandó lakása nem lévén ideig-óráig ismerősöknél, rokonoknál vagy bérleményekben lakott, ha pedig nagyobb honorárium ütötte markát, azt rögtön valami panzióban élte fel. Bár jóeszű volt, valószínűleg le sem érettségizett, kudarcait követően pedig évekig csellengett. A saját tehetségéhez szemernyi kétséget sem fűző írópalánta már ekkor is gyakorta tódított – hol életkoráról, hol végzettségéről –, így az évek során maga is hozzájárult legendáriumának építéséhez. Rákosi Szidi tanodáját azért elvégezte, majd próbálkozott a teátrummal, de színészi karrierjét ketté törte, hogy egy előadáson statisztaként leejtette a színész Törzs Jenőt. Ez persze csak legenda – olvashatjuk a kötetben –, pályamódosítása mögött ugyanis sokkal prózaibb ok húzódott: a személye iránti mérsékelt lelkesedéssel szembesülve, Rejtő egyszerűen megsértődött és lelépett.

„Miért megy Berlinbe, maradjon Wienben”

Ha nem volt is anyagilag eleresztve, a külföldön csavargással töltött idő nem volt számára teljesen haszontalan. A szűkölködő évek alatt jól megtanult németül és többé-kevésbé franciául és olaszul is. Külföldi tapasztalataiból – így a párizsi magyar „nyomorkülönítmény” hétköznapjairól – született megrendítő tudósítások utóbb 1997-ben a Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam sajátos ízű, melodramatikus útinaplóban is megjelentek. Rejtő pályája szinte feltételezte az újabb és újabb groteszk élethelyzeteket, ennek egyik eklatáns példája, hogy hazatérve újságot alapított a nagy gazdasági világválság idején. Nem csoda, hogy lapja, a mindössze 20 filléres Nagykörut végül csak egy lapszámot ért meg, az amatőr módon írt és szerkesztett ócska bulvár iránt nem mutatkozott olvasói igény.

Rejtő szárnypróbálkozásai a korai napló- és versírástól, a mind sikeresebb kabarészerzésen át a filmvígjáték- és kalandregényírásokig terjedtek. Talán aligha meglepő, hogy még operettlibrettó-szerzőként is kipróbálta magát, de írt újságcikkeket és előrukkolt műfordításokkal is. Érdekes adalék, hogy a bohózatok szerzője az összes képén zord, néha direkt mesterkélt morcona képet vág. Az ugratás mellett ez egy fiatalon szerzett sportsérüléséből fakadt: a bokszolónak is készülő fiú az egyik edzésén arcizombénulást szenvedett. Fő terepe persze a regény, előbb ennek filléres ponyvái, majd a „pengős” nagyregények.

A korszellemnek köszönhetően hamarosan az „angol” P. Howard és az „amerikai” Gibson Lavery néven arat sikereket. A hangzatos külföldi nevek ugyanis kelendőbbek voltak, később pedig a zsidótörvények és az 1942-es „ponyvarendeletet” követően egyfajta védettséget is biztosítottak az anonimitásban maradt írónak. Rejtő különös érzékkel építette saját imázsát és „legendáriumát”, ennek elemeként több interjúban utalt a maga francia idegenlégiós tapasztalatára, ami nem volt igaz, vagy arra az írói berkeken belüli igazolatlan vándormotívumra, hogy kávéházakban, ha kellett, készülő kéziratából letépett sorokkal fizette feketéjét.

A kacskaringós élethez tartozó médiahackek biztosan hozzájárultak sikeréhez, de ezek csak kiegészítették utánozhatatlan humorát. Példátlan módon az egyetlen volt a Nova kiadó szerzői közül, akinek a könyvei újabb kiadásukban más címlapot kaptak. Bár a Novánál kiadott utolsó regénye, a drámai hangú és bizarr humorú Csontbrigád, a lágervilág nyomasztó atmoszféráját közvetítette az olvasóknak, a közvélekedéssel ellentétben ezek ihletői nem a náci haláltáborok voltak (azokról ekkor még nem tudtak), hanem a francia kényszermunkatáborok. A kiadóval való szakítást követően publikálta a nem különösebben humoros „Laveryket”, a kevésbé színvonalas cowboyos-indiános történetek olvasói sikere messze elmaradt a korábbiaktól.

„Ez az év is jól kezdődik...”

Az 1940-ben már másodszor elvált Rejtő ismét a munkába temetkezett, de kapcsolata a Nova kiadóval megromlott. A kicsinyes tulajdonossal való szakítás Rejtőt különösen bántotta, a túlfeszített munka, a rengeteg kávé és cigaretta, valamint a folyamatos kialvatlanság következtében idegállapota teljesen megromlott. Rejtő, aki eleddig igyekezett hangulatát és munkakedvét függetleníteni a romló politikai helyzettől, ezután már egyre borúsabban látta saját és az emberiség jövőjét. Rövid időre bekerült a Siesta szanatóriumba is, ennek köszönhette, hogy 1942 őszéig megúszta a munkaszolgálatot. Az 1942 októberében az Egyedül vagyunk című nyilas lapban ellene indított támadás nagyon megviselte, noha rágalmazásért és becsületsértés címén bűnvádi feljelentést tett. A P. Howardot leleplező cikk ugyanakkor nem maradt hatástalan, Rejtő is megkapta munkaszolgálatos behívóját. Élete utolsó szakasza 1942. november 27-én kezdődött, amikor kijelölt munkaszázadával a Szovjetunióba indították. Ott hunyt el Jevdokovo mellett, flekktífuszban 1943. január 1-én. „Ez az év is jól kezdődik” – voltak állítólag az utolsó szavai, de mint annyi minden körülötte, ez is valószínűleg csak egy hangzatos legenda.

Itt nyugtalankodik csendesen

Élete végére a holokauszt – végső soron – soha meg nem érthető hisztériája és a munkatáborok halálosan rideg verdiktje tett pontot. Magával vitte a „legnagyobb és legcsodálatosabb regényt”, a rész­­letgazdag, készre csomagolt tra­gédiát, ami a fejében állítólag már megvolt, de a flekktífusz és a fagy akkoriban is érzéketlen volt a happyendre. De könyveivel ma is köztünk jár, „itt nyugtalankodik csendesen”, ahogy – ezt a groteszk – általa írt sírfeliratában olvashatjuk.

Rejtő a ma olvasójának is hirdeti, hogy az inkognitó sokszor szűken is a leghasznosabb viselet, a nevetés élén kicsorbul minden diktatúra fegyvere, a lét perifériája pedig azé, aki elfelejti, hogy a halál nem a legnagyobb veszteség az életben. Miatta tudjuk azt is, hogy a végén sokszor az nyer, aki veszít. És ez – tehetjük hozzá – hosszú távon akkor is szép, ha rövid távon nem igaz. Regényei végső soron arról szólnak, hogy az életünk ma is tele van az öröm parányi lehetőségeivel, a lét elviselhetően nehéz Fülignek, Sztrovacseknek és Pipacsnak is, a tisztesség az egyetlen luxuscikk az életünkben, és túlságosan illékony a világmindenség ahhoz, hogy ne maradjunk benne Emberek.

Különös szereplőinek tragédiái, groteszk ámokfutásai, sajátos észjárása elsősorban apropók, hogy az előítéleteinket lebontó abszurd drámák közben néhol saját magunkra ismerhessünk. Hogy aztán akkor röhögjünk a legjobban, amikor erre önkéntelenül rádöbbenünk.