Regény a bennünk lakozó gonoszról

Pavel Vilikovský, amellett, hogy a legjelentősebb és legelismertebb szlovák írók egyike, maga is jelentős műfordító: neki köszönhetik a szlovák olvasók a modern amerikai és brit irodalom nagyjainak köteteit.

A gonosz önéletrajza két, egymástól szinte független részből áll. Mindkét történet szereplői konfrontálódnak a körülöttük lévő világgal, illetve a bennük lakozó gonosszal. Vajon honnét ered bennünk, homo sapiensekben ez a hajlam és mihez vezethet, ha nem ismerjük fel időben? Erről beszélgettünk a kötet kapcsán Pavel Vilikovskýval.

Nem kédéses, hogy ez a mi közös történetünk, hiszen a szlovákiai magyar olvasók számára is abszolút érthető és érdekes lehet az állambiztonsági szervek, a titkosszolgálat működése. És persze a könyvben felvetett kényes erkölcsi kérdésekkel is ugyanúgy szembe kell néznünk, mint a szlovákoknak. Azaz nem kezelhetjük távolságtartással a problémát.

Bizony, az állambiztonság az egész térségben hasonló eszközöket használt, a szocialista rendszer minden országban nagyjából ugyanúgy működött. Az ötvenes évek elején gyerek voltam, nem sokat értettem a világból, de a kor hangulata bennem maradt. És azt is tudom, hogy tényleg léteztek a határzónában úgynevezett ál-gyűjtőtáborok, amelyeket az állambiztonság működtetett. Az általuk beszervezett embercsempészek azt mondták a menekülőknek, hogy már nyugaton vannak, amerikai vagy osztrák egyenruhás tisztek hallgatták ki őket, akik valójában csehszlovák titkosrendőrök voltak, és eldönthették, börtönbe záratják vagy beszervezik őket. Ausztriát zónákra osztották fel egymás között a győztes hatalmak, szóval akár Bécsből is hazazsuppolhatta az embert a csehszlovák rendőrség, ha úgy gondolták, az illető zsarolható valamivel. Regényem főhősét azzal bírják rá az együttműködésre, hogy megígérik, feleségét és fiait sértetlenül tovább engedik nyugatra. Befolyásos barátairól kell jelentenie, miközben arra sincs bizonyítéka, hogy tényleg elfogták-e a családját, azaz hogy van-e értelme az áldozatnak.

A második részt Goebbels naplói, illetve egy régi rendőrségi lapban olvasott, megtörtént eset inspirálta. Egy középkorú háziasszony hatalmas összeget sikkasztott a bankfiókból, ahol évtizedekig dolgozott, majd nyomtalanul eltűnt. Illetve néhány hétig még voltak jelei annak, hogy az országban tartózkodik, de aztán eltűnt, mint a kámfor. Figyelték a családját, ráálltak a telefonjukra, elolvasták a leveleiket, de az asszony egyszer sem próbálta felvenni a kapcsolatot rokonaival. Holttestet nem találtak, ezért feltételezhető, és el is játszottam a gondolattal, hogy ez a nő egész addigi életét félredobta és belekezdett egy újba. Egy olyan országban, ahonnét nem lehetett csak úgy külföldre szökni, és elrejtőzni sem – legalábbis a rendőrök addig azt hitték.

Szóval egy kisember túljárt a szocialista rendszer eszén?

Igen. A sikkasztás az sikkasztás, nem akartam idealizálni ezt a nőt. Az igzatott, hogy a pénzt apródonként, évek alatt csaklizta el, miközben szerény, átlagos, szürke életet élt. És nem földi javakra költötte az összeget, nem ékszereket, drága bundákat vett rajta. Volt egy álma, a pénz pedig arra kellett neki, hogy valóra váltsa. Egy nyugdíjas tanár, az első rész főszereplőjének fia kezd el nyomozni a hölgy után akit „Alkapóné”-nak nevezek a könyvben. Szimatolás közben mások és saját gyengeségeire, a bennünk rejtőző gonoszra, az elfojtott, bűnös érzésekre, a hatalommal járó mámoros érzésre is rácsodálkozik.

Miközben Goebbels naplóit olvasgatja...

Izgatja őt Goebbels, ez a rendkívül intelligens, művészi érzékenységgel megáldott ember, aki a hatalomba belekóstolva habozás nélkül lemondott a művészet törékeny igazságáról, a hazugság durva művészetéért cserébe. És kiválasztottnak érezte magát, amiért egy általa csodált, erős egyéniség, Hitler közeli bizalmasa, minisztere lehetett. Ha nem került volna a hatalom közelébe, valószínűleg átlagos német polgárként hal meg. A naplóban szépen nyomon követhető az a folyamat, ahogyan egy ambiciózus hazafiból fokozatosan gonosz rém válik. Láthatjuk, hogyan avatkozik bele a hatalom a művészetekbe, például milyen büszke magára Goebbels, amikor filmforgatókönyveket, ír át, „tökéletesít” egy magasabb eszme jegyében, vagy amikor betilt valami „káros” művet.

Igaz, hogy Goebbels, még egyetemistaként, ötfelvonásos drámát írt Júdásról?

Igaz. A szöveg nem jelent meg, mint ahogy egyetlen szépirodalmi műve sem, de a naplóbejegyzések alapján elképzeltem és megírtam, hogyan nézhetett ki a kulcsjelenet, amikor Jézust elárulja. Jézus maga bízza meg őt ezzel a „feladattal”, mint legalkalmasabbat, aki az apostolok közül egyedül képes elfojtani magában emberi érzéseit, és megérteni a magasabb szándékot, a felsőbbrendű óhajt. Hiszen ha Jézus teljesíteni akarja földi küldetését, ennek így kell történnie. E logika szerint Júdás a Mester bizalmasa, és tette nem ítélhető el. Azaz minden nézőpont kérdése. A kötet első részében a jó és a rossz még könnyen szétválasztható, tudjuk, ki a pozitív és ki a negatív figura. A második rész ebből a szempontból már bonyolultabb. A szlovák kritikusok is inkább az első részt, a besúgás lélektanát boncolgatták, a másik, kaotikusabbra szerkesztett történettel nem nagyon tudtak mit kezdeni.

Vitatkoznék egy kicsit, mert az első rész sem annyira egyértelmű, a végén ugyanis a megzsarolt besúgóból is kibukik a gonosz. Kétségbeesésében megkínoz egy gyereket, és abban a pillanatban a rendszer legyőzi őt.

Ő ezt úgy magyarázza, hogy a körülmények áldozatává vált. Egy extrém helyzetből nem lát más kiutat, csak azt, hogy elrabolja tartótisztje kislányát, és szabadon engedéséért cserébe saját családja szabadságát kérje. Az őt zsaroló rendszer eszközeivel harcol. Ez az, amikor a bennünk lakozó gonoszt nem ismerjük fel, illetve a körülményekkel magyarázzuk kérdéses tetteinket. Nagyon leegyszerűsítve: nem azért cselekszünk rosszat, hogy másnak rossz legyen, hanem azért, hogy nekünk jó legyen. Persze nem kényszeríthetem az olvasót, hogy mindenről feltétlenül azt gondolja, amit én. Jól is néznénk ki, ha az író megszabná, mit hogyan kell érteni a könyvében...

Ha jól sejtem, ön ezt a két történetet csupán eszközként használta arra, hogy az olvasót töprengésre sarkallja a jó és a rossz viszonyáról. A töprengés vége pedig akár ijedség is lehet...

Bizony, volt, hogy én is megijedtem…

Tényleg? Netán váratlanul érték önt a szereplők cselekedetei és gondolatai?

Beleképzeltem magam a majdani olvasó bőrébe, és hát nem irigyeltem őt! Komolyra fordítva a szót, néhány szemléletes példát akartam felhozni a társadalom működésének emberekre gyakorolt hatásaira. Főleg a napjainkban játszódó második részben próbáltam bemutatni azt a folyamatot, ahogyan elveszünk saját életünkben, nem tudjuk felmérni cselekedeteink súlyát, és a néhány évtizeddel ezelőtt történtekre már egész másként tekintünk. A sikkasztó például az állam szempontjából rosszat tett, hiszen meglopta az államot. De ha azt nézzük, milyen államot lopott meg, milyen lehetőségei voltak a kisembernek a boldogulásra a szocialista Csehszlovákiában, máris más a kép. Az olvasónak az juthat eszébe, hogy hiszen az átkosban szinte mindenki lopott, aki amit tudott. Aztán eszébe juthat, hogy ez még mindig kisebb rossz, mintha mondjuk gyilkolt volna. A másik oldalon ott van Goebbels, aki a mai közvélemény szemében már-már a gonosz szimbóluma. Benne az emberi vonásokat kerestem, illetve azt a gonoszt, aki első pillantásra nem sokban különbözik egy átlagembertől. A naplókban szereplő tényeket továbbgondoltam, sok epizódot hozzáírtam. Szóval irodalmi alakot csináltam Goebbelsből, ezért is becézem őt a könyvben Göbbinek, hogy jelezzem, ez nem tényirodalom.

Az erkölcsi dilemmákkal foglalkozó szépirodalmi művek közül az olvasók inkább azokat szeretik, amelyek a múltban játszódnak, mert a történelem távlatából világosabbnak tűnnek a viszonyok, könnyebb megkülönböztetni a jót a rossztól. Az írók is mintha demonstrálni akarnák, hogy ők tisztában vannak vele, mi a jó és mi a rossz, ezáltal az olvasó is biztos benne, hogy ő ezt nem így csinálná, ő jól döntene. Manapság viszont kaotikusabb a világ minden nézőpont kérdése, nehezebb döntéseket hozni. Én ezt akartam bemutatni.

És mi van akkor, ha valaki tudatosan tesz rosszat, és ez örömmel tölti el?

Na, ez már rázósabb dolog. Ha az ember elszánja magát a rosszra, akkor általában meg tudja indokolni saját magának, mit miért tesz. Vagy egyszerűen bosszút akar állni valakin valamiért, és elégedettséggel tölti el, ha sikerül. Szemet szemért, fogat fogért alapon működik. Úgy érzi, igazságtalanság történt vele, és vissza akarja állítani az egyensúlyt. Ez egyébként számomra szinte felfoghatatlan emberi tulajdonság, de jelen van az életünkben, sőt akár a jelenlegi szlovák-magyar viszonyt is jellemezhetné. Mindkét fél számba veszi a vele szemben elkövetett, vélt vagy valós igazságtalanságokat, és válaszlépéseket tesz. Persze nem szabad elfeledkezni a múltban történtekről, de felesleges magunk előtt görgetni a múltat, mert ez a hozzáállás nem vezet sehová. Bele kell nyugodnunk abba, hogy a történelem nem igazságos. Őseink bűneiért viszont nem nekünk kell bocsánatot kérnünk. Olyan ez, mintha egy mostani brit politikus Afrikában, egy volt gyarmati országban azt mondaná az ottaniaknak, hogy amit veletek tettünk, az igazságtalan volt. Miközben sem ő, sem azok, akik hallgatják, nem érintettek a dologban, nincs miért eljátszaniuk ezt a jelenetet. Szóval nagyapáink tetteiért nem felelhetünk.

Foglalkoztatja önt a szlovák-magyar viszony kérdése?

Igen, néha szomorúan, máskor dühösen figyelem a politikusok acsarkodásait. Főleg azért, mert mi, szlovákok lélekben, mentalitásban sokkal közelebb állunk a magyarokhoz, mint mondjuk a csehekhez. Ez a közös történelem miatt alakult így. Hasonló a természetünk. És mindkét nép szívesen éli bele magát az áldozat szerepébe. Csak miközben a magyaroknak, gazdagabb múltjuk miatt, nagyobb az önbizalmuk, a szlovákok, mint minden fiatal állam polgárai, kisebbségi komplexussal küzdenek. Ezt igyekeznek egyfajta hetykeséggel kompenzálni. A szlovákok sok mindent tanultak az itteni magyaroktól. Stílust, viselkedést…