Pozsonyi Duchnovič-biennále

Evgen Libezňuk és Vasiľ Rusiňák az Oblomov egyik jelenetében Megérdemel néhány szót maga az esemény is: a fővárostól távolabb eső színházak – bár pontosabb lenne, ha a fővároson kívül eső színházakat emlegetnénk, hiszen a már elriasztónak bizonyuló távolság nem 400-500 kmnél kezdődik, elég 100-200 km is – örök panasza, hogy a jobbára Pozsonyban koncentrálódó szakmai közösség nem vesz tudomást művészi munkájukról, eredményeikről, sőt, az esetek többségében nem is látja a születő előadásokat. Nem csoda hát, hogy a szlovákiai színházművészetről kialakuló képben – legyen szó akár a szakma ítéletéről, akár az érdeklődő közönség véleményéről – néhány fővárosi teátrum dominál. Elég, ha csak az évről évre kora őszszel a Színházi Nyitrán kiosztott, egyébként a színikritikusok szavazatai alapján odaítélt Deszka Díjakra gondolunk: vidéki színházzal – a hazai pálya és a nemzetközi fesztivál dicsfénye előnyeit élvező nyitrai Andrej Bagar Színházat kivéve – még a jelöltek között is csak elvétve találkozhatunk. (Csak a margóra jegyzem meg: tavaly éppen ezért igazi meglepetés volt Evgen Libezňuk jelölése az Oblomov címszerepéért, aki dupla hendikeppel indult – vidéki és nem szlovák nyelven játszó társulat művészeként. Bár, hogy a nyelv a ruszinok esetében nem igazán akadály, az alábbiakban még szóba kerül.) Éppen ezért nagyon áldásos eredményű a Duchnovič Színház vállalkozása, kerül amibe kerül, hiszen a „ha a hegy nem megy Mohamedhez” alapon megvalósított turnéval a kényelmes pozsonyiakhoz házhoz mennek az eperjesi előadások, a színház pedig közelebb jut az áhított célhoz, hogy méltó helyére kerüljön a szlovákiai társulatok között. Az pedig, hogy két év öt este bemutatott öt előadásával Pozsonyban mintegy mini Duchnovič-fesztivál, avagy -biennále kerekedett, a hatásosabb reklámon túl – hiszen jól tudjuk, az egy szem vendégjátékok szinte észrevétlenek maradnak a kulturális kínálatban – azt is eredményezte, hogy úgy érezhettük, összképet kaptunk a színház törekvéseiről, eredményeiről.

S hogy milyen ez az összkép? Az első meglepetés maga a ruszin nyelv: nem vagyok a szláv nyelvek különösebben avatott tudora, így nem tudom eldönteni, az eperjesi társulat által használt nyelv vajon a kodifikált ruszin-e, avagy valamelyik Kelet-Szlovákiában használatos dialektus, az azonban pár mondat után világos, hogy szolid szlováktudással teljesen érthető. Magamban „slovakizovaná ruštinának” neveztem el (bár ha ebből valami igaz, akkor leginkább a fordítottja, csak azt nem tudtam ragozni) – éppen csak annyira hat egzotikusnak, hogy némi bizonytalanságban leleddzünk bizonyos kifejezések stilisztikai értékét illetően, ami tulajdonképpen izgalmas befogadói élményt kínál, hiszen egy pillanat alatt számos jelentés lehetőségével szembesülünk.

A következő meglepetést már a társulat okozza: vajon hogyan jött öszsze a viszonylag kis számú szlovákiai ruszin (és/vagy ukrán) közösségből egy teljes társulatnyi, megközelítőleg azonos színházi stílust-nyelvet képviselő művész? Hiszen a kimagasló egyéni teljesítményekkel alakot-életet nyerő nagy szerepek „árnyékában” egy sor remek epizódszereplő tűnt fel, s példaértékű volt a színészcsapat atmoszférateremtő összjátéka is minden egyes előadásban: a Vaszilij Suksin apró novelláiból összeállított Fényes éjszakákon című előadás bolondokról, különcökről, kurvákról, egyszerre szenvedő és kínzó nőfigurákról mesélő epizódjaiban, Schiller a hivatali és magánéleti törtetést karikírozó, Paraziták című vígjátékában, Goncsarov az életet élni nem tudó főhősének, Oblomovnak a történetében, a Steinbeck-elbeszélések alapján készült, az amerikai-mexikói határvidék munkakerülő és prostituált hőseinek sorsáról szóló Tortilla síkságban, s a Karol Horák-szövegen alapuló La Musica című produkcióban is. Az egységes hatás különösen azáltal értékelődik fel, ha beszámítjuk, hogy a Duchnovič Színháznak sincs állandó rendezője, a most Pozsonyban látott előadások az eperjesi társulat és különböző generációkhoz, iskolákhoz tartozó rendezők (a konzervatívnak tartott Matúš Oľhától az alternatívnak tekintett Rastislav Ballekig) találkozásából születtek, úgy, hogy a színészek játéka az öt előadás között is integráló erőnek bizonyult. A társulat munkáját, múltját ismerők szerint ez elsősorban annak köszönhető, hogy a művészek többsége Kijevben végzett, ahol a Sztanyiszlavszkij-módszer talaján állva mélyen elsajátították a színészmesterség technikai alapjait, s később ezt fejlesztették tovább a hangsúlyozottan emberközeli, nézőbarát groteszk és az abszurd felé.

Mint azt az előadások fentebbi listája mutatja, az öt produkcióból csak egynek az alapja klasszikus drámai szöveg: az összkép azzal a benyomással egészül ki, hogy a Duchnovič Színház kétévi termése az epikusabb színház felé mutat, s olyan dramaturgiai tervet sejtet, amelyben az irodalmi anyag a fő tényező. Vasiľ Turok, az eperjesiek dramaturgja, akinek munkája alapjaiban határozza meg a színház művészi arculatát, nem is titkolja, hogy egy-egy regény vagy elbeszélés (esetleg vers, hiszen a közeljövőben egy Bezruč-versek motívumaira épülő előadást terveznek) színpadi adaptációjával az olvasást igyekeznek pótolni, hiszen jószerével senki sem olvas ma már klasszikusokat, senki sem szánja rá magát, hogy kezébe vegye például az Oblomovot. S ebben valószínűleg igaza van.