Pozsony a reggae-térképen

JUHÁSZ KATALIN

A szervezők humorérzékét dicséri, hogy az Uprising Reggae Festival kezdetét a Szlovák Nemzeti Felkelés tiszteletére engedélyezett munkaszüneti napra időzítették. Az egyetlen negatív meglepetés az volt, hogy a fesztiválozókat sebtiben ácsolt kerítés választotta el a vízfelülettől, azaz napközben nem lehetett nagyokat csobbanni. A sátorozás sem volt ingyenes, fejenként száz koronába került egy éjszakára, de írjuk ezt a tapasztalatlanság számlájára, jövőre bizonyára a szervezők is dörzsöltebbek lesznek a kempinggel folytatott tárgyalás során.

Ez volt ugyanis Szlovákia első reggae-fesztiválja. Pozsony, már csak földrajzi adottságai folytán is, ideális helyszínnek tekinthető, hiszen sem az osztrák, sem a magyar rastáknak nem kell sokat utazniuk. A viszonylag kis alapterületű helyszínt szépen berendezték, voltak sound systemek, bulisátor, jamaicai konyha, graffiti-workshop és persze árusok hada, akik Bob Marley-pólókat, zöld-sárga-piros, illetve zöld-fekete zászlókat, afrikai bizsukat, valamint szépen faragott pipákat próbáltak értékesíteni.

Hogy mennyire divat és mennyire életstílus a reggae ebben a régióban, azt maguktól a résztvevőktől próbáltam megtudakolni, kevés sikerrel. A rasta-hajzatot viselő fiatalok zöme ugyan aktív környezetvédő, sok közöttük a vegetáriánus és nem vetik meg a „szent növényt” sem, a reggae filozófiai alapját képező rastafariánus vallást csak amolyan érdekes adaléknak tartják. A dreadlock mára ugyanolyan divat lett, mint a piercing vagy a tetkó, a reggae egyszerű bulizene, ez a fesztivál pedig jó alkalom a nyári szünidő vidám temetésére. Én legalábbis ennyit tudtam meg szombaton, a második napon, mivel az elsőt a csúfos véget ért somorjai One-fest gyászolásával töltöttem.

Tizenvalahány éves fesztiváltudósítói pályafutásom során valamelyest kitanultam a tömegsaccolás tudományát: szombat délután úgy ezren lehettek a helyszínen. A nézőszám este nyolcra kb. ötszáz fővel növekedett, és a későn jövőknek volt igazuk: sötétedésig kevés érdemleges történt a nagyszínpadon, leszámítva talán a francia La Jam zenekar koncertjét. A hip-hop elemekkel megbolondított és rock-riffekkel szigorított frankofón reggae meglehetős sikert aratott az akkorra már igencsak kiéheztetett közönség körében. Az előttük fellépő amerikai Jamalski ugyanis csapnivaló haknit vágott le: sem dallamokkal, sem szöveggel nem készült, freestyle-raggázása pedig a „Slovakia” , „reggae”, „cool” szavak ritmikus ismétlésében merült ki, és nem is titkolta, hogy indiszponáltságának oka a koncert előtt jelentős mennyiségben fogyasztott szlovák tüzes víz, a borovička.

Az est második furcsa meglepetését a szimpatikus franciák okozták, akik, miután mosolyogva és integetve levonultak a színpadról, az énekes kivételével ismét felvonultak, hogy kísérjék az est újabb sztárvendégét, a Million Stylez művésznéven futó svéd fickót. Ez a milliónyi stílus már közelebb állt a roots reggae-hez, kántálás helyett például technikásabb éneket hallhattunk, és ahhoz képest, hogy először léptek fel együtt, korrekt bulit csináltak.

Az igazi jamaicai feelingre azonban a Macka B koncertjéig kellett várnunk. Ez a már-már elfeledett vén róka bizony jobb, mint valaha, bár az én ízlésemhez képest talán túl sokszor mondogatta a „peace, love and unity” mantrát, és túl sokszor kommunikált a közönséggel abban a szellemben, hogy „tegye fel a kezét, aki szereti Bob Marley-t!” Macka B zeneileg inkább a Burning Spear-, Big Youth-, Israel Vibrations-vonalhoz áll közel, de hallhatóan halad a korral, mivel a változatos műsorban ska-dalok is szerepeltek. Zenekarában a fia billentyűzik, a remek trombita-harsona duó tagjai szintén fiatalok, a dobos életkorát pedig nem tudtam megállapítani. A koncert után elvegyültek a közönség között és együtt ugráltak velünk a Zion Train ellenállhatatlan taktusaira.

Tulajdonképpen miattuk érkeztem. Nem merném azt mondani, hogy a Zion Train eresztette össze először a dubot a jungle-lal, de egész biztosan a környéken sertepertéltek a fúziós forradalom kitörésekor. Nem először jártak Pozsonyban, és bár az összetétel azóta változott (valahol elhagyták az énekesnőjüket, bevettek trombitásnak egy öreg történelemtanárt, harsonásnak pedig egy fiatal benzinkutast), így is taroltak. A zenekar sound systemet kezelő lelke, az a magas, komoly képű rasta azonban maradt, és ismét csodát művelt. Aki velem együtt az első sorban élvezkedett, megtudhatta, milyen az igazi, dobhártyarepesztő basszus. Nos, a sound systemből áramló mély regiszterek előbb az ember hasát simogatják, aztán feljebb kúsznak, végigcsókolják a mellét, a nyakát, hogy aztán az agyban lüktessenek tovább, egészen másnap reggelig. A vége felé némi drum and bass is bekúszott a hangszórókba, a Manchester United-ultras tag kinézetű MC pedig közben komoly reklámot csapott a fűnek, teljesen feleslegesen, hiszen elég volt beleszagolni a levegőbe, hogy az ember arra a távoli, egzotikus szigetre képzelje magát, ahol több a ganja, mint a parlagfű.

Hazafelé brit fiatalokkal utaztam az éjjeli buszon. Ugyanabból a városból jöttek, mint kedvenc zenekarom („Manchester, England, England”), és állították, hogy büszkék erre a bandára. Szinte irigyeltem őket, hogy odahaza minden pénteken megnézhetik a Zion Train-t…

A fő szervező srác, akinek a nevét sajnos elfelejtettem, szombat éjjel rendkívül elégedett volt a részvétellel. Megígérte, hogy Uprising fesztivál lesz jövőre is, mert van rá igény a régióban. Kockázatos dologba vágott bele a pozsonyi polgári társulás, de úgy tűnik, megtérült a befektetés, és Jamaica fő exportcikke nálunk is lelkes fogyasztókra talált. A kezdeti botladozás ellenére ez mindenképp „good wibes”!