Piranhából nem lesz cápa

Annak, vagyis az 1975-ös Cápa-klasszikusnak a sorsa már csak azért sem volt, illetve lehetett véletlen, mivel a mester, Steven Spielberg hozta tető alá, s bár a katasztrófafilm – ezt akkor még így aposztrofálták – sablonjaiba azért ő is belelépett, mégis iskolát tudott teremteni a cápák gyilkos embervadászatával. Spielberg olyan feszültséget kreált a filmjével, amitől az ember, lebukva a félelemtől, kiharapott egy mosolytávnyit az előtte lévő szék támlájából (akkor még zömmel fapadosak voltak a mozik).

Alexandre Aja mozija azonban – Piranhába ültetve a cápa-effektust – ízlésrombolás a köbön. Piranhából így bizony nem lesz cápa. Piranha 2. viszont sajnos minden bizonnyal lesz, mivel kiderült, hogy most még csak az ivaréretlen kicsi „gyerek” piranhák támadtak, a nagyok közül nagy ívű ugrással épp csak átvágta magát egy a vásznon mutatóba, jelezve, hogy mire számíthatunk a következőkben. Szerencsére ez az egy valahol a kilencvenedik perc környékén be is kapta a filmet. (Pedig az alapötletből, ha jó kezekbe kerül, többet is ki lehetett volna hozni.)

Ostoba vízi ünnepséggel indul a sztori alig öltöztetett lányok esztétikájára alapozva. Aztán, amikor a funkciótlan pucérsággal már nem lehet tovább életben tartani egy valamirevaló filmet – mert a farba vágó bikinik már faltól falig feszülnek, s a szilikon dudák (a 3 D-nek köszönhetően) belógnak az utolsó sorban ülők nyakába is –, átfordul a téma naturalisztikus emberzabálásba. Gyomorforgató vérorgia kezdődik. S mikor a kamera, beteges kéjjel irányítva, kezd a szerveire szétszedett emberitest-imitációkon időzgetni – az étvágynak s a humánillúziónak annyi. A három dimenzió ez esetben van vagy nincs, a szem nem is érzékel mást, csak véres cafatokat, kibuggyanó belsőségeket, skalpolt koponyát és menekülni próbáló emberkéket. Innentől kezdve folyamatos vérkáosz zúdul a nézőre csontra rágott emberi tetemekkel. Bár meg kell hagyni, istenien pusztítanak ezek a 3-D-s piranhák: mivelhogy az emberáldozatok, amelyeket csak deréktól lefelé rágnak csontig, deréktól felfelé életben maradnak, mi több, beszélni is képesek. Mint az az undorító kéjenc, aki vérbehagyott félemberként is azon kesereg, hogy odaveszett a nemi szerve. Az pedig már a gusztustalanság netovábbja, ami a férfi leharapott „orgánumával” ezt követően történik. A humornak ez az abszolút alpári formája jóérzést és ízlést sért. Nem ajánlanám ezt az eltévedt opust az „éretlen” mozipiranháknak; azoknak a fiataloknak, akiknek a filmes ízlése még formálódóban van!