Péterfy Gergely: Nekem akkor is ez a véleményem!

Vagyis rábizonyosodott, hogy vagy nem ismeri egy adott helyzetben a tényeket, vagy szánt szándékkal hazudik. Ez utóbbi eseben a „vélemény” azt jelenti, hogy az illető ragaszkodik a hazugsághoz, de valamiért úgy tesz, mintha még mindig neki lenne igaza. Ez az egyszerűbb, bár bosszantóbb eset. Ilyenkor az illető a „vélemény” szót, bár nem tud róla, az „előítélet” – durvább esetben a „hazugság” – szinonimájaként hasz­nálja, ahonnan már csak egy fél sasszézásra esik az ostobaság és tudatlanság feneketlen kútja.  – Kétszer kettő öt.– Uram, Ön téved.Fogjuk a kezét, két, majd megint két ujját, egyenként megszámoljuk.– Ez bizony négy.– Nekem akkor is az a véleményem, hogy öt. Ez egy viszonylag egyszerű eset. Ebben a helyzetben még azzal is nehéz behelyettesíteni a „vélemény” szót, hogy „előítélet”. Ehhez az előítélet túl összetett képzeteket takar. Egy ilyen helyzetben a „vélemény” nyilvánvalóan nevetségessé válik, még csak azt sem lehet rá mondani, hogy hamis vagy téves vélemény, mert, a példából úgy tűnik, még ahhoz is szükséges valamiféle előzetes információhalmaz – legalább előítélet –, hogy valaki azt mondhassa, hogy valamiről van véleménye.Vegyünk egy példát. A minap a magyar közrádióban valaki azt találta mondani, hogy a Kitömött barbár hazug könyv, mert a négerek (sic!) nem is képesek tanulni. Az mármost a kérdés, hogy ez a kijelentés micsoda? Vélemény? Vagy hazugság? Előítélet? Egy vélemény, ami ráadásul igaz? Egy igaz vélemény? És ha azt mondom, hogy „igaz vélemény”, miért súgja azt a nyelvérzék, hogy oxymoront, önellentmondást tartalmaz ez a mondat? És amikor azt mondom, hogy „hamis vélemény”, mért nem jelez a nyelvérzék önellentmondást? Jaj, de nehéz kérdések! Megpróbálok rendet tenni. Az idézett kijelentés hallatán én, nem is csak mint író, hanem mint egyszerű hallgató, nyilván azt fogom mondani, hogy egy hazug, náci propagandarádióban egy hazug náci hazudott. Kérdezem a tisztelt olvasót, hogy ez most vajon vélemény-e, előítélet, netalán olyan kijelentés, ami telibe találja a valóságot? Vagy – na jó – esetleg hazugság? Úgy tudjuk, hogy „mindenkinek joga van a véleményéhez”. Ezt valami olyasféle mondatnak érezzük, amit a demokrácia alapjának, a szólásszabadság alapvetésének is tekintünk. Egyeseknek az a véleményük, hogy van Isten, másoknak az, hogy nincs, de egy demokráciában képviselhetik, elmondhatják, leírhatják, hirdethetik ezt vagy amazt a véleményüket. Olyasvalamiről, amit nem tudunk teljes bizonyossággal megítélni, amiről tehát nincs tudásunk, csak véleményünk lehet. Ugyanígy állunk még rengeteg mindennel, gazdasági elméletekkel, esztétikai kérdésekkel, ésatöbbi. Ahol nem állnak ott a cáfolhatatlan tények, ott a vélemények egyenrangú vetélkedése folyik.A baj tehát ott kezdődik, amikor valaki olyasvalamit nevez véleménynek – és bújik el ezáltal a demokrácia minden véleményt védelmező s a véleményszabadság támadóit megbélyegző márványoszlopai mögé –, akinek nem véleménye van, hanem egyszerűen csak hazudik. Hiszen a cáfolhatatlan tényekhez való viszonyunk kétféle lehet: vagy a valósághoz hűen kimondjuk és igeneljük, vagy vele ellentétesen hazudunk. Az igazság nem ismerete nem ment fel a hazugság alól, akárcsak a törvény nem ismerete a bűn alól, legfeljebb enyhítő körülmény lehet. Nyilván valakit, aki valamilyen kérdésben nem kompetens – akárcsak egy kisgyereket kétszer kettő kérdésében –, nem kérdezünk. Igaz, le is torkoljuk, ha a „véleményét” túlságosan erőszakosan képviseli. Tehát a tényekkel kapcsolatban nem is lehet véleményünk…? Kérdezheti most a nyájas olvasó. Dehogynem! Az első példán szemléltetve, nyilván mondhatjuk azt, hogy „Nekem az a véleményem, végső soron fájdalmas az a tény, hogy kétszer kettő négy”. Ez egy rezignált, bizonyos tekintetben poétikus, eszképista vélemény a dolgok megváltoztathatatlanságáról, és minden joga megvan a demokratikus létezéshez – mint ahogy az ellenkezőjének is. „Nekem az a véleményem, hogy bizonyos tekintetben örvendetes, hogy kétszer kettő négy.” Ez már kétség kívül nem annyira költői, de a maga suta optimizmusában helye van a nap alatt. Szóval, hogy ne kerülgessük itt a forró kását, a vélemény az olyasféle szubjektív kommentár a dolgokhoz – akár valóságosak, akár képzeltek, akár igazolhatók, akár igazolhatatlanok –, amely csak az igazság előzetes elfogadása – vagy, mint Isten léte, az esztétikum mibenléte, a helyes gazdaságpolitika kérdésének esetében az igazság eldönthetetlenségének belátása – után hangozhat el. Az összes többit úgy hívják, hogy előítélet, meg hazugság, (felmentő körülmények esetén: tévedés). Akinek a tényeket tagadó „véleménye” van, az egyszerűen hazudik. Hazugoknak viszont semmi keresnivalójuk egy demokráciában, meg úgy egyáltalán, az emberek között, s a civilizáció évezredei sok egyéb mellett arról is szóltak, hogy minél kevesebb legyen az életünkben a tudatlanság, a tévedés, a hazugság és az előítélet, s minél több dologgal kapcsolatban tudjuk végre meg, mi az igazság. Ráadásul a hazugság – mondja Szent Ágoston – a Sátán találmánya, aki „miután önmagát becsapta, mások becsapására kezdett vágyakozni”. A fentiekből aztán már logikusan következik, hogy amit a közrádióról mondtam, micsoda. Segítségképpen annyit, hogy nem, nem vélemény. Ha meg legközelebb valami hőbörgő idióta a tényekkel szemben még mindig az ő véleményszabadságáról pampog, nyugodtan linkeljék oda neki ezt a cikket.