Péterfy Gergely: Mikor lesz elég?

Én a magam részéről lelépek regényt írni. Az elmúlt két évben tengernyi, szekérderéknyi tárcát megírtam, amitől természetesen az ország nem lett jobb hely, nem is az volt a terv, de szó, ami szó, elegem van az idegeskedésből. Ráadásul már azt sem tudom, miről írjak tárcát, már úgy értem, közéletit, mert kikapcsoltam magam a magyar újságolvasásból, rádióhallgatásból, tévénézésből. A Jordán-ügyet is a feleségem mesélte, amikor épp nem tudtam befogni a fülem. Borzasztó. Rettenetes. Nem érdekel. Mint amikor az ember eljut oda, hogy becsukja az ablakot, amikor odalenn balhéznak az utcán. Első héten lement, próbált magyarázni, megvédte a védteleneket, kapott a pofájára, büszke volt rá, elment megvarratni, elmesélte a barátainak. Aztán második héten is lement, megint ugyanaz, beverik a pofád, elmész megvarratni, de már nincs kedved elmesélni. Harmadik héten már csak a mentőért telefonálsz, negyediken hozzájuk vágsz valamit az ablakból, és így a végére, mondjuk a hetedik héten, becsukod az ablakot. A magyar szellemi életet értelmetlenül felfokozott állapotban tartja a kultúrharc, és ennek a felfokozott állapotnak egy idő után jelentkezni kezdenek a káros mellékhatásai. Az ember figyelmetlen lesz a finomabb rezgések, a pasztellebb árnyalatok iránt, hajlamos elhinni, hogy ami nem ezt a harcot beszéli el, ami nem a sérelmeket sorolja, ami nem érvel ebben az erőtérben, az nem érvényes, az felesleges, sőt, káros, mert elveszi az időt a lényegestől, a harctól, az ellenfél megsemmisítésétől. Ezt az elmúlt évek alatt egyszerűen eluntam, kész. Nincs tovább kedvem hozzá. Hetek óta nézegetem a Facebook-oldalam, hogy kéne már rá valamit írni, de nem megy. Valami jó kis provokatívat, amely megmozgatja a lájkolóimat, felhergeli ellenfeleimet és rosszakaróimat, hogy megpróbáljanak beszólogatni, hogy erre én meg aztán alaposan elverhessem rajtuk a port, és megsemmisítsem őket védhetetlen, ráadásul briliáns érveimmel. Mint egy Pázmányba oltott Bornemissza. De aztán azon kapom magam, hogy már második órája egy poszton gondolkodom, miközben elvileg regényt írok a szent, sérthetetlen és hisztérikusan védelmezett délelőttömön. És akkor elfog a rémület. Igaz, hogy elfoglalják az országot. Igaz, hogy elveszik a publikálási felületeket. Igaz, hogy ellehetetlenítenek mindenkit, aki nem az ő infantilis, agyalágyult, szánalmasan topis világképüket szolgálja. Igaz, hogy a Sátán munkáját végzik, megrontják a létet. Ez ellen – vagyis mit beszélek! nem ellen, hanem csak úgy, teljesen függetlenül mindettől – egyet tudok tenni, az pedig a regényírás. A tárcaírással azt bizonyítom, hogy ők léteznek. A regényírással azt, hogy én. Apage, Satanas.