Páratlan rendezői biblia

Egészen pontosan azt: mi mindenre kell figyelnie egy rendezőnek ahhoz, hogy alkotása tömegeket szólítson meg, maradandó értéket hordozzon, s az egyetemes filmművészet élvonalbeli műveinek sorát gazdagítsa. Bohdan Sláma (Vadméhek, Valami boldogság, A vidéki tanító, Négy Nap), a rotterdami, a San Franciscó-i, a rigai, a montreali, a San Sebastian-i, az angers-i, a cottbusi fesztivál díjazottja, a rendezőként és forgatókönyvíróként is Cseh Oroszlánt nyert alkotó hétéves volt, amikor Milos Forman Oscar-díjas rendezővé vált Száll a kakukk fészkére című filmjével. „Egy titokzatos úr volt számomra – írja most megjelent könyve, a Hivatása: rendező előszavában –, szüleim látták és szerették a filmjeit, mi nem láthattuk, és éppen ez adott nekik kezdődő kamaszéveinkben hatalmas szexepilt. Az idősebb fiúk, akiknek volt bátorságuk hosszú sörényt növeszteni, kikerekedett szemmel meséltek arról, hogy valaki ismer valakit, aki valóban látta a Hairt. Akkoriban jelentek meg ugyanis az első videolejátszó készülékek, amelyeket Nyugatról csempésztek be ismeretlen személyek, csakhogy nálunk, Opavában még senkinek sem volt ilyen.”A rendszerváltást követő években aztán minden Forman-film eljutott Sláma házi mozijába. 2008-ban pedig már ott ült világhírű kollégája New York-i lakásában, azóta pedig többször is találkoztak, de már Prágában. 2012 nyarán jött az ötlet, hogy kamera előtt beszélgessenek korunk egyik legjelesebb filmesével annak connecticuti farmján. Forman nem is állított semmiféle akadályt kinti találkozásuk elé, így többnapos társalgásuk eredményeként született egy dokumentumfilm – és ez a könyv, a Hivatása: rendező. Sláma kétszázhatvan oldalon folytat kimondottan szakmai diskurzust neves pályatársával, könyvét mégsem pusztán a szakmabeliek olvashatják nagy élvezettel, hanem azok is, akik „csupán” megszállott hívei a Ragtime, az Amadeus, a Valmont, az Ember a Holdon, a Larry Flynt, a provokátor vagy a Goya kísértetei rendezőjének. Minden szóba kerül kettőjük között, ami egy film születésével kapcsolatosan lényeges kérdés. A dialógusok pontosságán, a színészválasztáson, a színészi munkán, a szereppel való azonosuláson, a kosztümpróbákon, a sminken, a kamerák elhelyezésén, a történetmesélésen, a gegek megalkotásán, a világosításon, a hangeffekteken, a jelmezek megkomponálásán, a rendezésen, a tempón, a jelenetek felépítésén, a valósághű ábrázoláson, a humoron át egészen a vágásig minden. Milos Forman nem kerül meg egyetlen kérdést sem. A lehető legapróbb részletességgel számol be rendezői tapasztalatairól. A könyv utolsó oldaláig minden kártyáját felfedi, mégsem hihetjük egy pillanatig sem, hogy holnaptól – e páratlan rendezői biblia elolvasása után – csupa értékes alkotás kerül majd a mozikba, hiszen egy remek étel elkészítéséhez sem elég egy mesterien megírt szakácskönyv. Maradva a profán hasonlatnál: a főzés tudományának tökéletes elsajátításához érzék is kell, nemcsak írásos útmutató. „Ha olyan valamiről beszélsz, ami igaz, és azt érdekesen adod elő, annak mindig van valamilyen politikai, szociális vagy filozófiai vonzata – állítja Forman. – Ezt bizonyítja a Száll a kakukk fészkére példája is, amelyben az egyház olyan dolgokat fedezett fel, amelyekről nem is sejtettem, hogy benne vannak. Az igazságnak filozófiai jelentősége van. Én nem tudom megnevezni, de a nézők megtalálják, ha a film igaz… Az igazság azonban veszélyes, mert unalmas. Az igazat ugyanis mindenki ismeri, tehát a néző arra gondol, hogy én is tudom, hogy ez így van. Nagyon fontos tehát úgy tálalni, hogy a néző közben ne unja el magát.” Az amerikai és az európai filmművészet közti különbséget Forman tömören így fogalmazza meg: „Az amerikai filmek voltaképpen mesék. Felnőttekhez szóló mesék. Az európai filmesek igyekeznek olyannak mutatni az életet, amilyen az valójában… Amikor elolvastam a Száll a kakukk fészkére forgatókönyvét, elmentem körülnézni egy bolondokházába. Azt vártam, hogy bolondokkal találkozom, akik majd a csilláron fognak lógni, mások pedig a mellüket verve üvöltözik, hogy én vagyok Jézus Krisztus. Teljesen sokkolt a látvány. Olyan embereket láttam csak, akik kétségbeesve igyekeztek normálisnak látszani.” És még egy idézet a könyvből, Forman szájából: „Úgy meséld el a történetet, hogy magad is elhiggyed, s akkor az élet igazsága is benne lesz.”Igaz a könyv is, ezért vetekszik a legjobb kalandregényekkel.