Pár szó a Jókai Napokról meg a felnőttekről

Valószínűleg sokan ültünk nevetve, röhögve, kacagva, vinnyogva rángatózva - közben pedig teljesen ellazulva - a nézőtéren, miközben Danaosz király ötven lányából negyvenkilenc a nészéjszakáján éppen ledöfte a hitvesét, majd az az utolsó, Hüpermnészta csillaggá változott a szívébe fogadott (és nem szíven szúrt) Lürkeosszal. Szóval, Góra Róbert és Piski Erik szerelmesen egymás szemébe nézett, oldalt a bájosan finom női vonósnégyes játéka szépen keretbe illesztette a záróképet, és valami helyrezökkent a világban.

A Lengyelfalusy Juhász Mária rendezte Nánai Színjátszócsoport Gyárfás Miklós Játék a csillagokkal című “páros komédiájának” első részéből készített egészen különleges előadást, amelyben látszólag ellentmondó minőségek álltak össze szerves egységgé: ahogy azt az értékelők is kiemelték, már-már paródiába hajló játékstílus találkozott lélektanilag hiteles pillanatokkal, a (nem csak a cselekmény szintjén) gátlástalan, szabadjára engedett őrületként felálló világ a nagyon jó érzéssel, ízléssel megvont határokkal, és persze remek színészi alakításokkal. Az eredmény pedig egy olyan produkció, amelynek a humora, az emberi tartalma, a formája is megérint minden nézőt, korra vagy “előképzettségre” való tekintet nélkül.

Egyébként azt gondolom, lévai színjátszónak lenni sem rossz dolog. Az utóbbi időkben a Jókai Napokon látottak alapján a Garamvölgyi Színpad pontos őrzője a klasszikus, kisrealista amatőr színházi hagyománynak - ami hol finom, érzékeny szövetet teremtve találkozik a választott művel (például amikor három éve Gárdonyi A bor című falusi szinjátékát láthattuk tőlük), hol némiképpen laposkásabb eredményt hoz (mint idén, amikor Gogol, konkrétan a Háztűznéző alapvetően groteszkebb, karikírozottabb világa volt a tét). De elnézve az együtt dolgozni képes, népes, széles generációs merítésű csapatot, az biztos, hogy a szereplők alkatának, természetes játékstílusának megfelelő darabbal nem csak a saját szűkebb régiójukban érdemes megmutatniuk magukat a színpadon.

Kassán - legalábbis a Pinceszínház történetéből ez derült ki - egyszerre hálás és hálátlan feladat amatőr színházat csinálni. Hálás, mivel van érdeklődő közeg, hálátlan, mert mindenkinek van véleménye, és adott esetben akár előzetesen is fura kérdések érkezhetnek, mihez is akar kezdeni az erotikus versekkel a társulat. A Megőrült a sátán című versszínházi válogatásnak - a Jókai Napok tükrében - meglehetősen sokféle hatása van. A szakmai értékelés során például az merült fel, milyen jó, hogy ezen szövegek által is épülhet, gyarapodhat a testiséghez, érzékiséghez kapcsolódó szókészletünk, mivel magyarul alapvetően prűden vagy vaskosan fogalmazunk e tárgyban. A diáknézőket, akik a kassaiak által elmondott szerelmes és erotikus versek egy részével talán először találkoztak, a merészséget, a színes öltözékek sorát dicsérték, és rácsodálkoztak az előadásba beillesztett állóképekre. Aztán van egy olyan olvasat is, amely szerint ez a produkció ebben a formában - a nem tettenérhető dramaturgiával, az eldöntetlen előadói formával, a hol tornaszerkóba, hol teátrális jelmezekbe öltöztetett szereplőkkel, a ki- és felgöngyölt szőnyeggel, a ki- majd leakasztott művirággirlanddal stb. - a kínálkozó popkulturális párhuzamok közül, mondjuk, Tommy Wiseau A szoba című elhíresült filmklasszikusának a hatásmechanizmusát idézi.

De bárhogy is legyen: jó az a fesztivál, ahonnan mindenki hazaviheti a maga élményeit, gondolatait és kérdéseit.