Pál utcai fiúként lett népszerű

Zsibbadt lábú szentjános-bogárként kezdte a színészi pályát, de hatévesen már hegedülni is tanult. Azóta több hangszeren játszik. Gimnazistaként rockbandát alapított, ma a vígszínházi Grund zenekar tagja, hiszen ő is 
Pál utcai fiú. Sokoldalú, erős belső világú, Junior Príma díjas színész Zoltán Áron.

Rögtön az egyetem elvégzése után, 2015-ben szerződött a Vígszínházhoz, ahol folyamatosan játszik. Guildenstern a nagy sikerű Hamletben, Dolohov hadnagy a Háború és békében, Hugó a Liliomban, Nyikolaj az Anna Kareninában. Minden szerepével hosszasan elbíbelődő, karaktereinek lelkiállapotát pontosan bemérő, rengeteg háttér-információból merítkező színész. Színpadi berobbanását A Pál utcai fiúk Barabásának köszönheti, aki örök harcban áll gittegyletbeli társával, Kolnayval.

„A vérnek folynia kell.” Egyetemi osztályfőnökét, Marton Lászlót idézem, aki a teljes színpadi odaadást fogalmazta meg ezekkel a szavakkal.
Egyszer mondta ezt, de akkor mindenkinek az agyába vésődött. A szituációra nem emlékszem. Talán egy súlytalan helyzet lehetett, és pont azért mondta, hogy a színpadon ez nem állhat elő. Ott nem engedhető meg, hogy akár csak egyetlen másodpercig azt érezzük: ez nem olyan fontos! A színpadon nincs ilyen.

Melyik szerepe kívánta eddig a legtöbb vért?
Szó szerint? Alkimiádesz az Athéni Timonban. Egy szál alsógatyában léptem ki a színpadra, tetőtől talpig véresen.

Tehát nem Nyikolaj az Anna Kareninában.
Az is halálos szerep, abban is vérzek, de nem annyira, mint az Athéni Timonban.

Nyikolaj a néző szeme láttára, hosszas haláltusa után lép ki az életből.
Nagyon pontos instrukciót kaptam hozzá Roman Poláktól, a darab pozsonyi rendezőjétől. Olyanfajta haldoklást kért tőlem, mint amilyet Bergman filmjében, a Suttogások és sikolyokban látott. Nem technikailag, hanem jelenlétben. Az Athéni Timonban a vér a háborút jelentette. Ott allegorikus figuraként jelentem meg mint véres harcos. Az Anna Kareninában a halál a megvilágosodással jön el Nyikolajhoz. Rájön, hogy mit rontott el az életében, de elmondani már nincs lehetősége.

Egyetemistaként a Diótörőben, még az Ódry Színpadon az Egérkirályt játszotta. Az egyik előadáson Cate Blanchett is ott volt a gyerekeivel. Tudták, hogy jönni fog?
Azt igen, csak azt nem, hogy az egyik társunk apukája fogja bekísérni. Álomszerű történet ez. A papa nem tudta, kinek segít beülni, sőt még azt sem, hogy a hölgy nem beszél magyarul. Mi meg talpig jelmezben, egy ajtórésen lestük a késve érkező, Oscar-díjas ausztrál színésznőt, aki Bécsből ugrott át Budapestre, Ascher Tamás meghívására. Kérdezte Tamást, hogy mit nézzen meg a két gyerekével, ő pedig a mi Diótörőnket ajánlotta neki, Novák Eszter rendezését. Másodévesek voltunk. A mostoha körülmények ellenére is sikerült olyan előadást létrehoznunk, amellyel el tudtuk varázsolni a közönséget. De mire átöltöztünk a végén, Cate Blanchettnek már híre-hamva sem volt.

Különböző egyéniségű, de egytől egyig izgalmas tehetségű osztálytársai voltak az egyetemen. Ifj. Vidnyánszky Attila, Vecsei H. Miklós, Csapó Attila, Tóth András... Mikor jöttek rá, hogy ilyen kivételes csapatot alkotnak?
Ez nem volt evidens. Nem is gondoljuk ma sem, hogy mi kivételes osztály voltunk. Sokat szenvedtünk együtt. A nap 18-20 órájában együtt voltunk, a maradék négyben pedig vagy a WC-n ültünk, vagy zuhanyoztunk, vagy aludtunk. Sokszor nem találtuk a helyünket. Nem tudtuk, hogyan álljunk hozzá egy új anyaghoz. Volt minden. Kétségbeesés, szenvedés, tanácstalanság. Küzdenünk kell, és a küzdelemben csak önmagunkra számíthatunk. Erre tanított bennünket Marton tanár úr. A negyedik évben kezdtünk el társulatszerűen játszani. Havonta több mint húsz előadásunk volt, ami azt tükrözte: érdekeseket tudtunk csinálni, hiszen mindent el lehetett adni. Csak a Hamletből hatvanötöt játszottunk.

Egymás számára mikor lettek érdekesek?
Rögtön az első pillanatban. De lenullázódott a dolog. A legviccesebb szakasza az volt a közös életünknek, amikor a nemek elkezdték utálni egymást. A fiúk a lányokat és fordítva. Ez hat- és nyolcéves kor között jellemező a gyerekekre az egyedfejlődés során. Pedig a legjobb csajaink voltak! A nemek bosszantották egymást. Nem beszéltünk a lányokkal. Szerencsére nem tartott sokáig ez az állapot. Amikor klikkekre oszlott a hét fiúból és négy lányból álló csapat, én mindig arra törekedtem, hogy továbbra is mindenkivel dolgozhassak. Mészáros Blankával például, aki most a Katona József Színházban játszik, jó hangot tudtunk megütni. Engem mindig az adott jelenet kötött valakihez. Azzal beszélgettem többet, akivel olyan közös munkánk volt, ami személyessé tudott válni számunkra. Miskolcra, rögtön az egyetem után, Tóth Andrással szerződtem.

Prágában is vele utcazenélt.
Kipakoltuk a hangszereket, és ott jöttünk rá, hogy nem tudunk zenélni együtt. Valami nem működött köztünk. Délelőttönként aztán gyakoroltunk, délutánonként pedig zenéltünk.

A főiskolai osztály magja ott van A Pál utcai fiúkban. Ifj. Vidnyánszky Attila egy évvel később szerződött a Vígszínházhoz. Marton László bizonyára tudta, hogy a fiúk közül Tóth Andráshoz kötik a legerősebb szálak, ezért osztotta kettőjükre Kolnayt és Barabást.
Ehhez kellett egy miskolci előadás. Kaptunk ott egy különleges lehetőséget. Kiss Csaba, az akkori igazgató nekünk adta egy hétre a stúdiószínpadot, és csináltunk egy előadást Cseh Tamás és Bereményi Géza Frontátvonulás című albumából. Nem az éneken, inkább a szövegen volt a hangsúly. Én terveztem a díszletet, édesanyám építész, ő megrajzolta, az asztalosok pedig elképesztő odaadással elkészítettek egy szép varázsdobozt. Aztán felhoztuk az előadást a színművészetire, ahol Marton László is látta, akinek addig valahogy nem voltunk a központi figyelmében, de ott és akkor valamit meglátott bennünk. Nekem nagyon kevés dolgot mondott célirányosan, inkább abból tanultam, amit az osztálytársaimnak mondott. Azt vettem át, és azt vittem tovább. Egyébként ritkán dicsért.

De a szeretetét éreztetni tudta?
Pont erre jöttem rá nemrég. A mester és tanítványa közti kapcsolat nem alapulhat szereteten. A szeretet ugyanis megengedő. A mester példát mutat, képvisel valamit, amit a tanítvány értékel, és miután levonja belőle a tanulságot, fejlődik. Velem szemben százszorosan ezt a viszonyt alkalmazta a tanár úr.

A Pál utcai fiúk Bokáját játszó Wunderlich Józseffel szemmel láthatóan nagyon jó viszonyban vannak.
Jocival régebbi a barátságunk, mint A Pál utcai fiúk előadása. Ő hosszú ideig Mészáros Blanka férje volt, nekem pedig Blanka volt a legjobb barátom az egyetemen. Vagyis ő köt össze bennünket. Már az egyetemen is zenéltünk együtt Jocival, aztán jött a vígszínházi Grund zenekar, ami ráerősített a kapcsolatunkra. Ha van időnk, sokat beszélgetünk színházi dolgokról. Neki már gyereke van, én a doktorimat írom.

A Kolnayt alakító Tóth Andrással is úgy évődnek A Pál utcai fiúkban, mint elválaszthatatlan jó barátok.
Andrisnak is, nekem is első perctől fogva sokat jelent ez az előadás. A második felvonás nyitódala, amelyet mi veszekedő duettnek hívunk, óriási kihívás volt mindkettőnk számára. Ez a szám készült el utolsónak. A gitt kiszáradásáról szóló vita. Olyan ritmusos veszekedés ez köztünk, ami elég sok munkát igényelt. Külön-külön is rengeteget próbáltuk, miután a dal megszületett. Egyáltalán nem éreztünk olyat, hogy a mi szerepünk kisebb, mint a többieké. A többiek dala egyébként könnyebben megtanulható, mint a miénk. Ahhoz le kell ülni. És igen, ez a dal hozott igazán össze bennünket Andrással. A háttérben ugyanúgy veszekedtünk, mint a történetben. Volt, hogy azon nevettünk, hogy szinte beleragadtunk a szerepünkbe. De mindig viccesen veszekedtünk, sosem komolyan.

Weöres Sándorral mitől érez olyan mély szellemi közösséget?
Gondolkodásunkban, személyes mitológiánkban sok a közös vonás. Akárcsak az én anyukám, az övé is teofilozófiai körbe járt, ahol Rudolf Steiner antropozófiai tanaival, a nyugati filozófia továbbfejlesztésével foglalkoztak, így már gyerekként olyan szellemi inspirációt kaptam, ami elindított Weöres Sándor felé. Később megismerkedtem az euritmiával, ami épít is az ő verseire. A hang mozdulatokká formálása ez, mozgásban való kifejezésmódja. És Weöres Sándor is foglalkozott keleti tanokkal, ami nekem már könnyebben elérhető volt, mint neki. Szüleim egy időben sokat foglalkoztak távol-keleti kultúrákkal, velük jártam különböző indiai, kínai, vietnámi, tibeti és más előadásokra, ezekből az élményekből alakult ki az alapvető színházi látásmódom. Édesapám mindennap hajnalban kel, amikor én még javában alszom, és háromnegyed órát meditál. Teológiát és tradicionalizmust tanult, és az összes vallás mélyén rejlő alapvető emberi élményt kutatja. Ő a zen buddhizmusban lelte meg ennek az igénynek az esszenciáját. Rengeteget tanulok tőle.
 

A szerző a Vasárnap munkatársa