Óvoda-iskola

Az újabb óvoda-iskola kezdeményezésekben pontosan tudják, hogy lehet olyan nap, amikor már az első órán tíz-húsz perc után a legjobb, ha a gyerekek felkabátolnak, és kiszaladnak egy kicsit futkározni, netán hógolyózni. Máskor viszont előfordulhat, ha mondjuk, meséltem az órán és a mesét még el is játszottuk, hogy már 75 perc telt el, és még csak pisilni se ment ki senki. Ezért az óvoda-iskolai osztályok igyekeznek olyan épületbe költözni, ahol a 45 percenkénti értelmetlen csöngetés nem zavarja őket. Az óvoda-iskola azt jelenti, hogy a tanítónő lemegy az óvodába, leendő osztálya gyerekei közé, de nem azért, hogy ott tanítsa őket, hanem azért, hogy megtanuljon velük játszani, míg viszont az óvónő felkíséri a gyerekeket az első két-három évre az iskolába, s így biztosítják ketten együtt a valódi és személyre szabott átmenetet óvoda és iskola között. A pécsi Apáczai Csere János Művelődési Központból indult ez a kezdeményezés. Ezekben az óvoda-iskolai osztályokban, csoportokban igyekeztünk Winkler Márta módszereit is elsajátíttatni, és Waldorf-módszereket is alkalmazni. Néhány év múlva a tanárképzőről szakdolgozatokat író hallgatók jöttek vizsgálódni, mérték a pécsi iskolákban a hiányzások számát. Majd visszatértek hozzánk, megkérdezni, hogy mi itt a specifikum, mert ezekben a gyerekközpontú osztályokban szignifikánsan kisebb a hiányzók száma, mint Pécs egyéb iskoláiban.

Igen. A gyerekek ezekben az iskolákban jól érzik magukat, így nemegyszer még betegen is eljárnak. Mert az iskolában érdekes, mert ott valódi, életkori szükségleteiket elégítik ki, így aztán – mondhatnánk – „jól mulatnak”. Míg más iskolákba időnként az egészséges gyerek se akar elmenni, inkább betegséget színlel. (De lehet, hogy tényleg bele is betegszik, mint ez a későbbiekben majd kiderül.)

Felejtés?

Mintha mindent elfelejtettünk volna a gyerekekről, amit azelőtt tudtunk róluk! Nézzük meg a régi iskolaépületeket. Nemcsak szélesek a folyosók és a lépcsőházak, hanem a sarkok, lépcsőélek lekerekítettek. Úgy látszik, a régi tervezők tudtak arról, hogy a gyerekeknek szaladgálni kell, és belekalkulálták az eleséseket, megütődéseket is.

Ami újonnan épült iskoláinkban a folyosók szélességéből spóroltak le a tervezők, menni is csak lökdösődve lehet rajtuk a tízpercben, nem hogy szaladgálni, és a sarkok, élek, bizony, hamar letöredeznek. Az első festéskor aztán kíméletesebb helyen fával, keményebb intézményekben vassal erősítik meg őket (hogy ha a gyerek elesik, nagy valószínűséggel betörhesse a fejét?). Mintha éppen csak a gyerekekről feledkeztünk volna meg már az iskolák tervezésénél, terveztetésénél is – a tantervek, óratervek, tanmenetek kialakításáról nem is beszélve.

„Karácsonyra mindenki ír, olvas!”

De vissza az első osztályba! Ott ül előttünk, mondjuk, 25-30 kis elsős, és mi azt mondjuk: – Karácsonyra mindenki ír, olvas!

És akkor jön egy másik iskola és azt mondja: – Nálunk viszont már novemberre mindenki ír, olvas!

És aztán jön a harmadik iskola, hogy elmondja: – Mi olyan kitűnő módszerrel tanítunk, hogy a mi gyerekeink már októberre írnak, olvasnak!

Ugyan, mire való ez a verseny? És: meg lehet ezt csinálni?

Sajnos, meg. A kisgyerekek idegrendszere olyan plasztikus, annyira idomítható, hogy be lehet velük trenírozni a feladatlapok igen jó kitöltését, és akkor diadalmasan mondhatjuk:

– Lám! 83 – vagy akár 87 – százalék!

És a gyerekek – mint ez néhány év múlva majd egyértelműen kiderül – mégse tudnak, mégse tanultak meg tisztességesen írni, olvasni. Nem sajátították el ezeket a fontos kulturális alapkészségeket, sőt ezekkel a siettető módszerekkel csak szaporítottuk az írás- és olvasászavaros gyerekek számát. Honnan veszem azt a gondolatot, hogy 25-30 egymástól nagyon különböző gyerek, akik között lehet olyan, aki már úgy jött az iskolába, hogy írt, olvasott, és lehet olyan, aki majd a második év végére fog megbízhatóan írni és olvasni (ami nem jelenti azt, hogy bármilyen képessége rosszabb lenne, mint a korán író-olvasó gyereké), egyszerre fog megtanulni írni, olvasni?

Azonkívül: az előttem ülő gyerekeknek körülbelül a fele fiú, a fele lány.

A lányok ebben a korban érettebbek. És: jobban alkalmazkodnak az iskola elvárásaihoz, követelményeihez. (Bár ezért – mint ezt majd mindjárt látni fogjuk – nem egyszer drágán fizetnek!) És: ülhet az osztályban olyan gyerek, aki csak idén május 31-én volt hatéves, és olyan is, aki tavaly június 1-jén töltötte be a hatodik életévét. Az osztályom gyerekei életkorilag e két pólus között helyezkednek el. Most ez még nagyon nagy különbség! Azt is mondhatnám, hogy mintegy háromhavonta úgyszólván mérhető a fejlődés ebben az életkorban (míg például már 12 éves korban nem; ekkor csak az évenkénti fejlődés regisztrálható megbízhatóan).

Az előttem ülő gyerekek tehát életkori szempontból – az életkori fejlettség, érettség szempontjából – is akár négy lépcsőfokban is különbözhetnek egymástól (tizenkét hónapon belül négyszer van meg a három hónapos periódus). Miért gondolom én, hogy ennek a sokféle gyereknek egyszerre kell megtanulnia írni, olvasni?

Hova sietek velük?

(Gyerekek, óvodák, iskolák, Saxum Kiadó, 2001)