Otthon, Csatán, itthon, Komáromban

 „Jól érzem magam Komáromban – mondja. – Próbálok aszerint élni, hogy másoknak se legyen rossz, hogy itt vagyok.” Friss diplomás színészként lett a társulat tagja, s azóta a városhoz is hűséges. Televíziós munka kétszer szólította Pozsonyba. Székesfehérvári tornatanárt játszott a Szomszédokban, magyar turistát A mi kis falunk szlovák változatában.
 
Komáromi pályatársait, Bandor Évát és Mokos Attilát szlovák és cseh filmekbe is gyakran hívják. Amíg nem kapja meg élete első komolyabb filmszerepét, addig nem tehet mást, csak várakozhat a színész. Főleg, ha nem a fővárosban él, ahol egy színházi bemutató után is nagyobb esélye van arra, hogy filmes berkekben ismertté tegye magát. Tudatában van mindennek?

Abszolút. De engem nem is nagyon vonzanak a sorozatok. És ezt nem nagyképűségből mondom.
 
Születnek viszont már ebben a műfajban is értékes alkotások.

Akkoriban, amikor én végeztem a színművészetin, kommersz sorozatok futottak a tévében. Azok valahogy nem tudtak beszippantani. Biztos, hogy ez is jó gyakorlat a filmezéshez, és még anyagi biztonságot is teremt a színésznek, de így sem érdekelnek. Rohadtul nem. Tudnak is rólam egy-két ügynökségnél Pozsonyban, mégsem aktualizálom a náluk levő anyagomat, hogy tudják, milyen szerepeket játszom a színházban. Ugyanis nagyon rosszul castingolok.

Mit ront el?

Végem van ilyen helyzetekben. Ott, helyben megfelelni…! A színház egészen más. Hathetes próbafolyamat vezet a bemutatóig. Bénaságok természetesen ott is előfordulnak, de a jó dolgokat azonnal megragadjuk, rögzítjük. Ott valahogy jobban esik a rendezői irányítás, mint egy válogatáson. A kamera előtt, azon a furcsa embervásáron képtelen vagyok bizonyítani. Volt már olyan castingom is, amely előtt szóltak, hogy legyek nyugodt, max. hárman-négyen leszünk csupán, akik közül aztán választ a rendező. Kérték, hogy legyen rajtam fekete felső, kék farmer, a hajam legyen olyan, amilyen, és lehet egy kis borostám is. Odamentem, és milyen kép fogadott? Ott ült vagy negyven Szabó Viktor fekete felsőben, kék farmerben, haj, borosta, minden! Röhögtem egy jót, aztán le is lombozódtam gyorsan. Folytassam? Borzalmas volt a válogatás. Nyilván én szúrtam el kínomban, csalódottságomban. Nem is kaptam meg a szerepet. Azóta mondhatják, hogy szűkített a válogatás köre, nem hiszem el. Makacsul azt hajtogatom, hogy köszönöm, nem! Közben tudom, óriási butaság a részemről, hogy rám gondolnak, hívnak, és nincs kedvem menni… a saját hibámból esek el lehetőségektől.

Nem tud belépni egy kapun.

Én a színházban nagyon jól érzem magam. Szeretem. Az a legfontosabb. Bár a kollégáim, Éva is, Attila is, akik gyakran forgatnak, mondják, hogy a filmezés teljesen más világ, azért kellene belekóstolnom. Már nem is szegi a kedvemet, ha olyan visszajelzést kapok, hogy ezért vagy azért nem engem választott a rendező. Ezen már csak nevetek. Úgy veszem fel a telefont, hogy előre beszuggeráltam magamnak, hogy ennek sem volt értelme. Hogy majd legközelebb? Nagyon ritkán mozdulok meg ez ügyben. Tényleg. Annyi mindentől függ, hogy kit választ a rendező! Passzolunk-e egymáshoz a partneremmel? Működik-e köztünk a kémia? Milyen arcok állnak mellettem? Soroljam? Biztosan dobna a népszerűségemen, ha esténként feltűnnék a képernyőn, csakhogy én nem azért választottam ezt a pályát, hogy forogjanak utánam az utcán. Nekem elég, ha megtapsolnak az előadás végén. Ha a néző kapott tőlem valamit. Ha sikerült megérintenem a lelkét.

S akkor marad minden a régiben? Nem megy, ha válogatásra hívják?

Nem akarok én belenyugodni ebbe a helyzetbe. Valószínűleg azzal követem el a legnagyobb hibát, hogy várom, hogy a számba repüljön a sült galamb. Az a legkényelmesebb állapot. Bizakodás van bennem. Várom, hogy nyitottabb legyen a szakma, hogy a filmrendezők is eljárjanak végre színházba, és akkor látni fogják, hogy minden szerepembe százhúsz százalékot viszek magamból, és az alapján hívnának. Nem vagyok az a mindenbe beletörődő alkat, de az sem, aki kapar, utazik, villog, hogy helyzetbe kerüljön.

Mindennek ellenére találkozott már olyan rendezővel, aki egészen közel vitte a nagy lehetőséghez?

Épp a minap. Egyelőre nem is szeretnék beszélni róla. Egy nagy nevű, komoly szakmai tekintélynek örvendő rendező hívott személyes találkozóra. Ez persze még egyáltalán nem garancia arra, hogy a szerepet megkapom, de most először éreztem azt: jó, hogy itt vagyok. Egyébként Mokos Attila is mindig azzal nyugtat, hogy ő sem képes a legjobb formáját futni a castingokon. Ezek ugyanis szörnyű helyzetek. „Ne aggódj – szokta mondani. – Engem is negyvenéves koromban talált meg az első komoly filmszerep. Ha megkapod, és jól megcsinálod, egyik napról a másikra arcod és neved lesz filmes berkekben. Onnantól fogva pedig már csak rajtad múlik, miképpen élsz majd a lehetőségekkel.” Tehát tartja bennem a lelket, hogy nem vagyok elkésve semmivel. Igaza van. Még csak harminchét múltam.

Ha szlovák nyelvű társulatban játszana, bizonyára közelebb lenne a tűzhöz, a hazai filmrendezőkhöz. Komáromban viszont jó nevű színházi alkotókkal dolgozhat. Például Martin Hubával, aki osztályvezető tanára volt a főiskolán. A határ túloldaláról pedig egymást váltják a korosztályabeli fiatal rendezők.

Igen, ebben szerencsés vagyok. Nem másodrangú rendezőkkel dolgozom. Minden egyes előadás kihívás az életemben. Jó szerepeket játszhatok jó darabokban. Gondolkodik bennem a színházam. Nem érzem magam mellékvágányon. A szakmai kielégülést a színháztól kapom meg. Ennyi feladat mellett nem is mindig jut eszembe, hogy de jó lenne forgatni! A kapott feladatokra koncentrálok teljes erővel. Két próbafolyamat között nem is marad sok időm. Csak nyáron, amikor otthon vagyok, akkor jut eszembe, hogy milyen jó lenne most forgatni valakivel. Vagy karácsony környékén, ha összejön pár szabad nap. Martin Hubára egyébként úgy tekintek, mint első számú mesteremre, akitől minden közös munkánk során rengeteget tanulok még ma is. Bagó Bertalan is fontos színházi alkotó számomra, akihez tizennyolc évi ismeretség fűz. A szakmai kapcsolatunk mára barátsággá alakult át.
 
A tavalyi év utolsó bemutatója, a Presznyakov fivérek Csónak, avagy előttünk a vízözön című komédiája is az ő rendezésében került színre.

Egy modern Noé-történethez hasonlít a darab, hiszen több bibliai utalás van benne. Én egy középvezetőt, egy tök átlagos csávót játszom, akire egy szupermarketben – ahová kirándulni jár, hogy kiszakadjon néha a családi problémáiból – rátukmálnak egy chipset. Sorsjegy van a zacskóban. Mi a francnak ez az egész, motoszkál a fickó fejében, de a végén kiderül, nyert egy csónakot. Mi más jöhetne ezek után, mint a bibliai özönvíz? Közben kiderül: nincsenek véletlen találkozások az életben, és azon is eltöprenghetünk, képesek vagyunk-e élni az új lehetőséggel, és mi kell ahhoz, hogy az ember visszanyerje elvesztett hitét. Különös, olyan pókhálószerű szerkezete van a darabnak. Én borzasztóan szeretem.
 
Gubík Ági játssza a volt feleségét, Jókai Ágnes az újat.

Mindkettőjüket régóta ismerem, de Gubík Ágival ez volt az első közös munkánk. A szülei tanítottak a zselízi gimnáziumban. Nagyon tiszta emberek, szeretettel emlékszem mindkettőjükre. Mária nénire és Jenő bácsira is. Jókai Ágival Bereményi Géza darabjában, Az arany árában voltunk együtt. Ott is a feleségem volt, de ott kisebb platform jutott mindkettőnknek. Most meg ketten visszük a darabot, és szerepünk szerint szagolgatjuk egymás alsóneműjét.
 
Moliére örök csábítójának kalandos történetében, a Don Juan, vagy az apák kínja című darabban, amelyet a budapesti Nagy Péter István állított színpadra Fekete Ádám újrafogalmazásában, Orosz Ákos Don Juanja mellett Sganarelle-t, a hírhedt nőcsábász inasát játssza, aki kényszerű segítője, ugyanakkor kárvallottja is ura gáláns kalandjainak és erkölcsi nihilizmusának. Nagy életbölcselet és cinikus moralizálás vezérli őt az útján.

Sganarelle igazi ziccerszerep. Hol az apja, hol a testvére, hol a jótevője Don Juannak. Összetett figura. Péter egészen különleges rendezői metódusát meg kellett szoknom, csak azután tudtam igazán felszabadultan próbálni. Mozgásszínház plusz alternatív vonal. Álltam, mint szög a falban. Néztem és töprengtem, hogy mit kellene csinálnom és hogyan? Nem voltam bizalmatlan Péterrel, csak fel kellett vennem a stílusát. Remek segítség volt ehhez Orosz Ákos, aki már otthonosan mozog alternatív színházi körökben. Vele aztán nagyon egymásra találtunk. De Péterrel is. A próbák sűrűjében már annyira felszabadultunk, hogy inspirálni tudtuk egymást. Ákos nyitott ajtót előttem ebben a fajta koncepcióban. Barátok lettünk, akárcsak Péterrel.
 
Az elcsábított és megalázott Donna Elvirát Kerekes Vica formálja meg.

Vele is gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Minden próba egy nagy utazás volt számunkra.
 
Iskolás éveiben több városban tanult. Amióta színész, Komáromhoz köti az élete. Milyen mélyek az itteni gyökerei? De feltehetem ugyanezt a kérdést más oldalról is: a lelke mélyén mennyire érzi még magát csatai fiúnak?

Komáromhoz köt a családom, a feleségem, az öt és fél éves fiam és a színház. Csatához az édesanyám és a testvérem. Nagyon szeretek hazamenni, és nagyon szeretek hazajönni. Anyukámnak is mindig azt mondom: otthonról indulok haza. Sok ismerős, sok emlék köt Csatához, a Garam partja is örök szerelem. Szerencsére nem nagy a távolság a két hely között. Hatvan kilométer. Komáromban akkor kezdtem érezni, hogy gyökeret eresztettem, amikor családom lett, és megszületett a fiam. Nagy vágyam volt ide kerülni, a Jókai Színházban játszani. Hálás vagyok a sorsnak, hogy segített ebben. Nem is vágyom máshová. Itt lettem az, aki vagyok.

A szerző a Vasárnap munkatársa