Oscar-díjas Ütközések

Paul Haggist, akinek ez az első filmrendezése, váratlanul érte és meglepte az Oscar-győzelem. Mint mondta, eszébe sem jutott, hogy a nevetségesen alacsony költségvetésből készült mozijukkal labdába rúghatnak a versenyben. A hazai filmforgalmazók valami hasonlót gondolhattak: nem bíztak abban, hogy az Ütközések nagyot kaszálhat a mozik pénztáraiban, ezért mindjárt DVD-vel indítottak. Igaz, Haggis filmjével kapcsolatban felmerült az a nézet, hogy csak azért került ki győztesen az Oscar-csatából, mert az amerikai filmakadémia tagjai ódzkodtak attól, hogy a két meleg cowboy szerelmi románcának, a Brokeback Mountainnek ítéljék az aranyszobrocskát. Hogy „kényszer-Oscart” kapott-e az Ütközések, vagy sem, most már talán nem érdemes nyomozni. Egy biztos: Paul Haggis filmjében elég sokan bíztak. Mint például Sandra Bullock, Matt Dillon vagy Ryan Phillippe, akik szerepet vállaltak benne.

Az Ütközések napjaink Los Angelesébe vezet bennünket, ahol a véletlennek (vagy a sorsszerűségnek) köszönhetően 36 óra leforgása alatt jó néhány ember sorsa keresztezi egymást egy karambol kapcsán. De persze nemcsak autók ütköznek itt össze, hanem sorsok, habitusok, nézetek, világlátások is.

Az ütközés résztvevői és szenvedő alanyai: egy fehér házaspár (államügyész férj egy enyhén hisztis és undok, otthon unatkozó feleséggel), egy afroamerikai filmrendező és a felesége, egy perzsa boltos, két rendőrnyomozó, akiket nem csupán munkakapcsolat, hanem intim viszony is fűz egymáshoz, egy mexikói lakatos, két autótolvaj, egy újonc zsaru és egy középkorú koreai házaspár. A nagy amerikai olvasztótégely azonban mintha mégsem olvasztana olyan hatékonyan, amint azt olykor hangoztatják. Az összeolvadás helyett nagyon is külön életet élnek a multikulturális társadalom etnikumai, és az együttélés korántsem nevezhető ideálisnak és konfliktusmentesnek. Az előítéletek ott élnek emberekben. A fehér nem bízik a sárgában, a sárga a feketében, a fekete egyikben sem. A bizalmatlanság, a másiktól való félelem ott bujkál a legtöbb emberben, s olykor tragédiához vezet. Paul Higgis filmje olyan, szokatlan hangot üt meg az amerikai társadalomban érzékeny kérdésnek számító témában, hogy a különböző nációk és fajok egyes képviselői a szívükre is vették némileg. Pedig nem biztos, hogy arra akarta helyezni a hangsúlyt, hogy kendőzetlenül bemutassa, Amerikában „mindenki utál mindenkit”. Inkább arra próbálja felhívni a figyelmet, mennyire fontos a tolerancia. És hogy mennyire összetett ez a probléma. „A fekete és a fehér, az agresszor és az áldozat közötti szürke területen egyáltalán nem könnyű választ adni ezekre a kérdésekre.”