Önmagát akarta legyőzni

Még akkor is, ha már csak kivételes alkalmakkor lép színpadra. Mozgásával ma már inkább azokat kápráztatja el, akik a golfpályán látják.

Long Island, New York, 1975. Barisnyikov a tengerparton. Ködben, melegítőben – mezítláb a homokban. Fut, magasakat ugrik, legyőzve a homok „húzóerejét”. Edzéseinek kottája lehetne. Százszor és kétszázszor ugyanazok a mozdulatok, ugyanazok a lépéskombinációk, ugyanazok az elrugaszkodások. Bizonyítani akar. Bizonyítania kell. A leningrádi Kirov Balett kanadai vendégszereplése után nem a szigorúan őrzött szovjet táncosok buszára száll, hanem egy távolabb, egészen addig észrevétlenül parkoló fekete kocsiba, amely már a szebb jövő négykerekű reménye. Két órát kapott a döntésre, megy (vissza, Szovjet Anyácska ölébe, mint a többek), vagy marad (hosszú évekre elvágva maga mögött a hazavezető utat).

Két óra, amely alatt minden lepörgött a fejében. A nap, amikor tizenkét évesen szigorú katonatiszt apjával kellett szembeszállnia: ő márpedig táncos lesz, ha engedi, ha nem. Elege lett a szertornából, kellő rugalmasság és hajlékonyság híján nem látta értelmét a sok gyakorlásnak. Inkább középkori módszerekkel gyötörte magát, fizikai fájdalmakkal nem törődve táncolni kezdett – a mama nagy örömére, aki egy évvel azután, hogy fiából nagy reményekre feljogosító balettnövendék lett, örökre elment. Percek alatt végigfutott azokon az éveken is, amikor már a Kirov Balett szólistája volt, s százhatvankilenc centijét elfeledtetve szinte megnőtt a színpadon. Sztárolták, elismerték, többszobás lakást kapott, magas fizetést – és pártigazolványát is gyorsan átvehette. Nagy vonalakban ennyi.

És egy hirtelen fellobbant szerelem Budapesten, a hatvanas évek második feléből, még jóval azelőtt, hogy Kanadába utazott volna, a Kirov Balett legtehetségesebb táncosaként. A történetet Gombár Judit mesélte, aki az idő tájt a Pécsi Balett és a Magyar Állami Operaház, nem sokkal ezután pedig a XX. Század Balettje, vagyis Maurice Béjart jelmeztervezője lett.

„Én Iván, Markó Iván révén ismertem meg Misenykát. Ők ketten Várnában, a balettversenyen találkoztak, aztán Misenyka itt lépett fel a Parlamentben egy nagyon vallásos orosz táncosnővel, aki minden szabad percében imádkozott – idézi fel a múltat Gombár Judit. – Misa egyszer eljött hozzánk. Mi akkor Ivánnal elég szerény körülmények között éltünk, párizsi salátával vártuk őt. Emlékszem, hosszasan nézte a tévét, imádta a cigányzenét. Mondta, hogy Horváth Gyöngyivel szeretne találkozni, aki a Chat Noir bár dizőze volt a Kinizsi utcában. Egy évvel korábban, 1967 nyarán a szovjet-magyar barátsági táborban, Balatonföldváron ismerkedtek meg, ahol Misenyka, mert mi így hívtuk, beleszeretett Horváth Gyöngyibe. Nagy szerelem volt, Misa teljesen odavolt érte. El kellett mennünk vele a bárba, hogy találkozhasson vele. Gyöngyi énekelt, Misa leült egy asztalhoz, mondta, hogy ő megvárja, míg véget ér a műsor, nyugodtan menjünk el. A másik asztalnál két amerikai férfi ült. Gondoltam, Gyöngyi csak látja Misát. El is mentünk Ivánnal, Misa akkor már iszogatott, úgy bámulta barátnőjét. Már a Fészek klub közelében jártunk, amikor szóltam Ivánnak: menjünk vissza a Chat Noirba, nekem olyan rossz érzésem van. Vissza is mentünk. Misenyka akkor már teljesen maga alatt volt, ott ült ugyannál az asztalnál, leborulva. Gyöngyi ugyanis elment a két amerikai vigéccel, és fütyült rá. Ivánnal mi aztán felkaptuk, és vittük magunkkal a Fészekbe. Ott aztán ivott még egy-két vodkát, leült a zongorához, és istenien játszott. Közben állandóan azt hajtogatta, hogy ő nem szovjet és nem is orosz, hanem lett. Nem volt könnyű hazacipelni a szállodába, valahogy mégis ágyba raktuk őt. Évekkel később a velencei fesztiválon találkoztunk Misenykával. Én borzasztóan megörültem neki, ő már akkor amerikai sztár volt. Egy páholyba kerültünk, de nagyon távolságtartóan viselkedett. Tudtunk volna tökéletesen kommunikálni, ha ő is akarja, de annyira félt, hogy szóba sem elegyedett velünk. Az volt a kényszerképzete, hogy jönnek a KGB-sek, elrabolják és hazatoloncolják őt. Iván mondta is, hogy hagyjuk, ne forszírozzuk a régi barátságot. Pedig a párizsi saláta és Horváth Gyöngyi révén elég szoros kapcsolatba kerültünk. Mi legalábbis azt hittük.”

New Yorkban előbb az American Ballet Theatre (ABT), majd a New York City Ballet sztárja. Apollót, Tékozló fiút, Alvajárót táncol óriási sikerrel. „Bár amerikainak érzem magam, a lelkem mélyén megmaradtam annak, akinek születtem” – nyilatkozza. „A XX. század legnagyobb táncosa” – írja róla a Time kritikusa. „A balettszínpad hatalmas cárja” – hirdetik a plakátok, miközben Diótörőt, Hattyúk tavát és Don Quijotét táncol. „Magas és vékony nem leszek soha – mondja –, még csak arra sem figyelek, hogy jobban táncoljak, mint mások. Önmagamat szeretném legyőzni. Mihail Barisnyikovot szeretném megelőzni.”

Három évvel azután, hogy az ABT szerződteti, Hollywood is szerepet kínál neki. Fordulópont című filmjét Oscar-díjra jelölik, a Fehér éjszakák ugyancsak rá épül, ezt követi a Táncosok, majd a Dr. Ramirez kabinetje. „Akcentusa katasztrofális, de ha táncolni kezd, még a legzavaróbb kiejtésbeli hibát is meg kell bocsátani neki” – vélekednek a nagy ítészek. Barisnyikov, mint a női nem megszállottja, mindeközben különböző szerelmi kalandokba keveredik. Még II. Erzsébet angol királynő húgát is elcsábítja. Jessica Lange, akinél a postás mindig kétszer csenget, élete legviharosabb szerelmét éli meg vele, és Alekszandra lányát is neki köszönheti. Lisa Reinhart előbb a színpadon volt partnere, aztán lett a párja. Ebből a kapcsolatból egy fia és két lánya született, de egyikük sem lépett balett-táncosi pályára.

Nehéz természete miatt 1989-ben kilép az ABT társulatából, és létrehozza saját együttesét, a White Oak Dance Projectet. Tizenhárom éven át ezzel járja a világot. Táncol és táncol, ám ha hosszú percekig egy helyben áll, a néző furcsa mód akkor is úgy érzi: a legteljesebb tánc, amit lát. Miközben optikai csalás áldozata.

Mihail Barisnyikov 2004-től művészeti központot vezet Manhattan szívében, ahol különböző kiállításokat, koncerteket és workshopokat rendez, de Hell's Kitchen Dance (Tánc a pokol konyhájában) néven balett-társulatot is működtet. A tánccal ő maga sem hagyott fel. Hatvankét évesen csak a klasszikus repertoárt iktatta ki életéből, önálló táncestjét évi tizenöt-húsz alkalommal viszi közönség elé. Arra a kérdésre, hogy meddig folytatja, rövid és tömör a válasza.

„Ameddig bírom.”

Az „ameddig” pedig szemmel láthatóan odébb van.