Olvasni önvédelem

Mi több, egyre nagyobb szerephez jut, hiába az elektronikus média, az internet térhódítása. Lehet, hogy anakronizmusnak tetszik, és hiába tapasztaljuk azt, hogy az olvasási szokások gyökeresen megváltoztak az utóbbi egy-két évtizedben (egyre többen olvassák a nyomtatott sajtó helyett az elektronikusat, és sok ember számára a kultikus tárggyá vált mobiltelefon jelenti a kapcsolatot a világgal), ez elsősorban a gyors és naprakész ismeretek, hírek, információk tartományára érvényes. A kultúra, az irodalom, a művészet, az más világ. Bár egyre többen jósolják jobblétre szenderülését, mégsem másvilág.

A huszadik század úgy vágtatott el fölöttünk, hogy történelmi-társadalmi téren alig volt pozitív hozadéka, és úgy huppantunk át a huszonegyedikbe, mintha szerves folytatása lenne, pedig azzal kezdődött, hogy az ikertornyok maguk alá temettek egy illúziót, és a terrorizmus okainak keresése helyett azóta is mindenki a terroristákat üldözi. Jelenünket talán fölösleges ragozni; félretéve a politikai, társadalmi földrengések taglalását, kulturális értelemben leginkább a rettegés és a tanácstalanság uralkodott el körülöttünk. És bennünk. Egyre többen és egyre erősebben félnek a jövőtől.

Az ember reggeltől estig stresszben él: azon túl, hogy félti a munkahelyét, az egzisztenciáját, gyermekei jövőjét, nemzete sorsát, aggódik a közbizonytalanság miatt, riadtan nézi a természet pusztulását maga körül, kulturális értelemben is egyre több inzultusnak van kitéve. A vizuális és a nyomtatott művészet atomjaira hullott, elparlagiasodott és elbozótosodott, az egykori konstans virtuálissá vált, és az elbizonytalanodó ember alig talál kapaszkodót, hogy kiismerje magát ebben a dzsumbujban.

A televízió adói közt hiába válogat a napi robotban megfáradt, kultúrára szomjas halandó, fő műsoridőben szinte minden csatorna nívótlan szórakoztatással zaklatja, később pedig – de egyre inkább napközben is – alig talál filmet, amely igényes szórakozást nyújtana: az amerikai eredetű kultúrszenny ömlik mindenhonnan, az erőszak legrafináltabb és legalpáribb bugyrai nyílnak meg. Ha Dante vagy Madách feltámadna, és belekukkantana egy-egy tévécsatorna kínálatába, valószínűleg az élettől is elmenne a kedve. (Nem véletlen, hogy kettős tendencia érvényesül: miközben egyre növekszik a Hábetler-doboz előtt töltött órák száma, egyre több fiatal egyáltalán nem néz televíziót.) Egy idő óta már a természetfilmadók is elsilányultak: ezeknél is elhatalmasodott a szenzációhajhász erőszak, mintha a természetet is (miután leigázottnak véljük, amiből, köszöni szépen, nem valószínű, hogy kér) a saját hektikus képünkre szeretnénk formálni. Egyszóval egyre idegesítőbbek, hogy a reklámokat ne is említsük. A televízió, bármennyire tudat- és kultúraformáló, természetesen nem a kultúra csúcsa. Ám a társadalmi olló nyílásával egész társadalmi rétegek estek el a színház és a mozi élvezetétől, hiszen a minimálbér, létminimum, mi több, munkanélküliés szociális segély – amelyet egyre többen ismernek – olyan kategóriák, amelyekbe nem fér bele a „magas kultúra” mellett akár egy jobb minőségű fogpaszta sem. Csak a mindennapi betevő. Abból is leginkább, amit a Láncolat kínál: rohadt gyümölcs, tejital, diópótló. Ehhez képest a könyv még mindig hozzáférhető, bár, mint minden, ez is egyre drágább, de a könyvtárak polcain is kínálja magát, ami megfizethető luxus.

Minap, nem tudom, minek apropóján, egyszerre kezdtük keresni Móra Ferenc novelláit párommal. Valami kultúrcsömör fertőzhetett meg bennünket, és visszavágytunk a szívfájdító, szép mesékhez. Hamar rábukkantunk a Kincskereső kisködmönre és a Mindenki Jánoskájára. Egy-egy kötettel vonultunk félre gyermekes örömmel. Aztán reggel egymásra néztünk, és szó nélkül is kiolvastuk egymás tekintetéből, hogy bizony nem akármilyen élményben volt részünk. Nejem nem is titkolta, hogy Móra – mára korszerűtlennek, idejétmúltnak tartott – mélyen emberi, katartikus világába lépve, bizony, kipottyant a könnye.

De mondhatnám Arany János példáját is. Ül az ember az autóban (Weöres Sándor szerint: töftöf), és kinéz a tájra. Történetesen a kisalföldire. Odakint szélerőművek óriási tornyai sorakoznak, szinte fémerdőt alkotva, egymással feleselve surrognak a csöndes tavaszi esőben. „Óriás szunyognak képzelné valaki, / Mely az öreg földnek vérit most szíja ki.” – jut eszébe a költő sora a Toldiból, elnézve az óriásokat, amelyeket Don Quijote kopjája sem érné el, s akaratlanul mosolyfélére rándul a szája. Arany a gémeskutakról írt, a mi modern világunkban ezek a széltornyok váltották fel. Ám ha a költő soraival ruházom fel őket, menten megváltozik a kép; a látvány elviselhetőbbé válik, megszelídül a fém, a műanyag, és az ipari táj emberi léptéket nyer. Hogy úgy mondjam: poétikailag szocializálódik.

Az ilyen apró élmények – s ezt szerettem volna kidadogni fenti soraimmal – valamelyest felvértezik az embert az egyre brutálisabb és kíméletlenebb világgal szemben. Belülről melegítenek, és megnyugtatóan hatnak. Sokan megírták, hogy legszebb élményük félrevonulni egy könyvvel a világ zajától, és mindnyájuknak igaza van. Annyit lehet hozzátenni, hogy az olvasás nem csak pillanatnyi örömérzet (arra módozatok kínálkoznak), hanem hosszan tartó élmény. Dolgozik az emberben, akár az optimizmus vagy a szeretet, akkor is, ha kilép a kapun, és belevág a reggeli, délutáni áradatba.