Nyomornegyedből indult, világsztár lett

Repertoárjába, amelyet közel 250 hanglemez őriz, több mint 60 operaszerep és 500-nál több dal tartozik. Ő volt az első operaénekes, aki maradéktalanul kihasználta az akkori legmodernebb technikát hangja rögzítésére. 
Nápoly nyomornegyedében született egy műszerész fiaként, nyolcévesen kezdett énekelni a templomi kórusban. Tízévesen kimaradt az iskolából, hogy pénzt kereshessen – bárokban, kocsmákban énekelt. Sokáig semmilyen zenei képzésre nem tellett neki, de a katonaság alatt olyan sikert ért el a hangjával, hogy hat hónap után leszerelték, és muzikális őrmestere jóvoltából 18 évesen végre énektanárnál tanulhatott. Az eleinte nem jósolt neki nagy jövőt, de a bámulatos kitartással dolgozó fiatalembert tíz év múlva már az évszázad hangjaként ünnepelték. 
1894-ben lépett fel először a nápolyi Teatro Nuovóban, átütő sikert azonban csak négy év múlva, Umberto Giordano Fedora című darabjának milánói bemutatóján aratott, ez volt első operaszerepe. 1897-ben Puccini felismerte tehetségét, és őt ajánlotta a Bohémélet Rodolfo szerepére. Ettől kezdve csak úgy záporoztak rá a szerepajánlatok, külföldre is mesés szerződések ígéretével csábították. 
Dél-amerikai, londoni és szentpétervári vendégjátékok következtek. 1902-ben készültek el első lemezfelvételei – a zenetörténészek máig nem tudják eldönteni, hogy Enrico Caruso teremtette-e meg a mai értelemben vett zeneipart, vagy fordítva történt a dolog. Mindenesetre ő volt az első előadó, aki egymilliónál több lemezt adott el, és csak életében kétmillió (akkori) dollárt zsebelt be a jogdíjakból. 
Karrierje folyamatosan felfelé ívelt, 1903-ra már meghódította a londoni Covent Garden és a New York-i Metropolitan finnyás közönségét, ez utóbbi operatársulatának haláláig tagja maradt. Páratlan népszerűségére jellemző, hogy amikor 1910-ben a Metropolitan társulata Párizsban vendégszerepelt, csak az kaphatott jegyet Caruso fellépéseire, aki egy másik, nélküle játszott előadásra is befizetett. 
A szegénységben felnövő fiatalember megtanulta becsülni a fényű-ző életet és a hírnevet, legendák keringtek nagyvonalúságáról. Az első világháború alatt számos koncertet adott az özvegyek és árvák megsegítésére, és minden karácsonykor teherautó szállította Caruso ajándékait a Metropolitan dolgozóinak. Mindenkinek adott pénzt, aki kért tőle, és amikor felesége megkérdezte: biztos-e abban, hogy a hozzá fordulók valamennyien rászorulók, azt válaszolta: „Nem, de honnan tudhatnám, ki nem az?”
Rendkívül lelkiismeretesen, aprólékosan készült szerepeire, mindig tökéletes harmóniában énekelt a többi szereplővel. A színpad és a lemezfelvételek dupla megterhelése azonban idővel felőrölte erejét, megviselte idegrendszerét. Még súlyosabban rongálta egészségét az alkohol és a mértéktelen dohányzás. Amikor 48 évesen, kétéves betegeskedést követően meghalt, III. Viktor Emánuel olasz király elrendelte, hogy a gyászszertartás színhelye az egyébként kizárólag a királyi család tagjai számára fenntartott nápolyi San Francesco di Paola bazilika legyen. Kilencmillió dolláros vagyont hagyott hátra, ennyit énekes korábban még sosem halmozott fel.
Enrico Caruso közvetve számos tenor karrierjére volt hatással. Árnyékában fejlődött világhírű énekessé Beniamino Gigli, aki utóda lett a Met színpadán, Mario Lanza akkor lett világhírű, amikor őt alakította A nagy Caruso című filmben. José Carreras hatévesen látta ezt a filmet, és annyira az élmény hatása alá került, hogy másnap hibátlanul elénekelte a filmben hallott áriákat – akkor döntötte el, hogy ő is énekes lesz. Caruso-lemezeken nőtt fel Luciano Pavarotti is, aki 1986-ban példaképének szentelt dalt énekelt lemezre Caruso címmel.
A zenetörténet első sztártenorja 1987-ben poszthumusz Grammy-életműdíjat kapott. Felvételei ma már természetesen CD-n, és az interneten is hozzáférhetők.