Nyár, elillanó nyár

Emlékszel?! Azt mondtam egykor, hogy nem a hűtlenségem, de a szerelem iránti hűségem vezet el a mindenkori csapongásokig. És te, te erre így válaszoltál: „A képzelőerő... A képzelőerőd, ami fogva tart!”
Izzott a napfény. És, mintha ördögkerékre tapadtam volna.

Emlékszel?! Azt mondtam egykor, hogy nem a hűtlenségem, de a szerelem iránti hűségem vezet el a mindenkori csapongásokig. És te, te erre így válaszoltál: „A képzelőerő... A képzelőerőd, ami fogva tart!”

Izzott a napfény. És, mintha ördögkerékre tapadtam volna. Föl s le, föl s le! Egyetlen elpusztíthatatlan gondolat foglalkoztatott. Vajon a láthatatlan jogar egyszer és minden időkre kihullik-e a kezedből?

Nyár!

A kettőnk távoli nyara, emlékszel? A kivárásunk nyarát töltöttük el éppen. S az adott évszak csúsztatva az alátéteit, emelkedett, magasabbra, egyre magasabbra! S a hozzád vezető utak! A sietős igyekvéseim. S akkortájt semmi: semmi egyéb nem számított, semmi az égvilágon, semmi... csupán az az egyetlen dolog foglalkoztatott. Minden, mi egykor a világra hozatott és megneveztetett: egyszeriben érdektelenné válva eltöröltetett. Csakis az az út, az a szűköske csapás, a hozzád vezető pást... S a kristályos időegység... Az ördögkerék pedig szüntelen járta a maga egykedvű táncát: föl s le, föl s le!

Siettem, igyekeztem, szaporáztam hozzád. Csakis a függőség élménye számított. A közelséged. A közvetlenség... – amely egyre töményebbé szilárdult, a hozzád vezető útszalag, mindenem. Mindaz, ami korábban oly fontos volt számomra: hitelét veszítette.

Az érkezéseim utáni röpke és felszínen imbolygó tőmondataim. „Hiányoztál!” Közönséges és poros mondatok. „Itt vagyok!” És magammal hoztam, magammal a kérlelhetetlen délutáni forróságot... A nyár egyszeriségét. A kérlelhetetlenségét. Az évszak csodás tüskéit. S elhoztam mind-mind a pirosló vágyaimat. A zöldellő reményeimet. Elhoztam a bensőm örvényeit. Az izzásaimat. És csakis egyetlen lényeges dolog éltetett és érdekelt; egyetlen létfontosságú bizonyosság! Miközben te: hol titkon, hol pedig nyilvánvaló önfeledtséggel eszkábáltad a lelki fedezékedet! Én pedig: meghunyászkodva vagy éppen szomjúhozva hörböltem szavaidat. Nyár! A kettőnk réges-régi nyara volt éppen... S odahaza magam elé vetítettem kijelentéseidet, keresvén bennük a kaput és az átjárót: kettőnk távlataihoz. Azt hiszem, már akkor nagyon szerettelek... S a kérdés! Az előttem magasodó kérdéstömb. Te pedig továbbra is a lelki szárnyék elkészültével bajlódtál, tudom. És ebben a töményülésben, a kételyeimben nem ötlött fel bennem egy lényeges bizonyosság: „Nem utasítottál el!” Nem tagadtál meg. Csupán az örök mérlegelők, a kivárók álláspontjára helyezkedtél. Nyár. Az a kérlelhetetlen, távoli nyár. Életem: zöldellő-pirosló nyara. Kettőnk: különösen-különös évszaka. ĺgy múlottak a napok.

Mígnem a kettőnk távlata homályosulni kezdett. A lehetőségünk... a hozzád vezető csapás... mindez kételyekkel töltött már el. Szemem előtt nyírt tarlók tüskéi. A szerelemérzet pedig időlegesen elveszítette eszenciáját-zamatát. A kapcsolatunkban... A szerelmünk helyébe a hivatásos játékosok harci manírja, a modor került... Nyár! Az a réges-régi nyár...

Köröttünk tarlók. Csonkok. Sosem tagadtál meg. Soha. Köröttünk, felettünk s alattunk: a megcsúfolt évszak. S már nem voltunk fiatalok. Túl azokon a vonulatokon, amikor még van mit vallania az embernek. Túl a bukásokon és ocsúdásokon. Túl a lét mérföldkövein. Réges-régi idők! Amelyeknek lenyomatait a szívünk mélyén őrizzük: mindhalálig. Nyár! Az elillanó nyár utolsó szakaszában is te, te voltál az erősebb, aki meggondolva magát, értem nyúlt! És így nyilatkozott. „Sosem tagadtalak meg! Soha! És, ha odahaza vagyok, időnként azon kapom magam, hogy a gondolatok labirintusa hozzád vezet. És veled vagyok. Veled. És beszélgetek. Nyár! Kettőnk régi-régi nyara. Ott messze. Önmagára zárt távlataival. És te így folytattad: „Csak éppen időre van szükségem. Időre. Mert más ez... egészen más, mint amit eddig tapasztalnom megadatott. Más ez!”

A hozzád vezető szorgalmaim. A szaporázásaim. S a látszati csorbulásaink utáni felemeltetés távlata. A nyár... amelynek vetületével élünk és távozunk majd. Lelkem mélyén hány és hány alkalommal tiltakoztam és visszakoztam volna. Egyetlen tömbből tevődő évszak látszati szerencsétlenkedői voltunk. S már nem éppen fiatalon. De a lassú-lassú kivárásaink-közelítéseink, önvétéseink és igyekvéseink: az a különös és titkolt küzdelem, amint megvívtuk a magunk harcait egy áthágható erővonalért. És te: „Ezt még nem, jó?! Még nem! Még nem tartunk ott!” A tőmondatok. Az emberi magánbeszéd záporhangjai. A letűnő, zászlót bontó nyár. Ma már derűt fakasztó távlataink. Öröknappalok gránitszilárdsága: innen, a jelenből. Az a nyomasztóan fárasztó közvetlenség, amelynek – egykor – mindketten alárendeltjei voltunk. És mégis. Az a kiúttalannak, csonkahíd-tulajdonságúnak tetsző kivárás. Kettőnk kivárása. Igen: az volt eljövendőnk igazi záloga.

Mögöttem s mögötted régi üszkök rétegződésének vetülete. Mögöttünk: a hajdani kráterek, rideg limbusok, bárdoló árnyak. Homlokod redőnyén túl titkok, amelyeket én, csakis én fejthettem meg: poklok járta hontalanként.

Az a régi, régi évszak. A kezdetleges játékaink. S a reánk dőlő, aranyló ősz. Emlékszel! A zizzenő levelek zuhogásában lépted át először a megnyilatkozás határvonalát... és: miféle stációk! Miféle állomásai a kettőnk küzdelmének. Föl s le; föl s le: az ördögkerékre tapadva. Ősz! Tél! A lábalásaink. Ábrándok, hitek, vágyak, oltalmak keresése, szárnyékok lelése. És megint más utak. A lélek labirintusai. Kátyúk. Változatok az elérhetőre. Hangok. Kopások. Megtérések.

Eljutni a megismerésig.

Kivárásaiddal bölcsen határoztál. És most kéz a kézben haladunk. A számunkra megadott – egetlen nappalra szóló – nyárban. Kéz a kézben. Minden léptünkkel egyre közelebb. Közelebb az örök kráterhez.

S most majd visszacsengenek egykori kijelentéseink. Az örök-tükörből pedig előtűnik az arcod. Istenem! Ez az arc... S a múltból hozott sötétséged. És vele együtt kitűnik az a magánléti többlet, amely csupán keveseknek adatik meg. Ne feledd... a nemes veretű jövőhöz nemes veretű múlt szükségeltetik. A sorspróbált ember pedig megtanul járni és látni! És az a magánléti többlet nem más, mint a mindenkor kiteljesedhető kegyelem hozadéka.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Korábbi cikkek a témában

Ezt olvasta már?