Nívós alkotásokhoz adja a nevét

Harmincegy éve végzett a főiskolán, azóta kilométerek ezreit tette meg a pályán. Játszott Miskolcon, Nyíregyházán, Szegeden, Szolnokon, Budapesten a Művész és a Thália Színházban, a Bárkában igazgató is volt hat évig. Friss diplomásként a Vígszínházhoz szerződött, s öt év után onnan indult kanyargós utakra, és oda tért vissza 2016 őszén. Mindeközben olyan filmekben szerepelt, mint a Könyörtelen idők, A napfény íze, A Hídember, az Egy hét Pesten és Budán, az Utolsó jelentés Annáról, legutóbb pedig a Kincsem.

Kinek a hívására szerződött annak idején a Művész Színházhoz? Ott ugyanis egy „erős válogatott” tagja volt.

Oda én jelentkeztem. Akkor dolgoztam Taub Jánossal, akihez életem egyik meghatározó munkája, Harold Pinter A gondnok című darabja köt, amit a Pesti Színházban mutattunk be. De aztán úgy éreztem, váltanom kell, és szóltam Jánosnak, hogy szívesen mennék hozzájuk. Ő ennek nagyon örült. Schwajda György pedig szerződtetett.

A művészeti igazgató Törőcsik Mari volt. Játszott vele?

Nem. De az Üvöltő szelekben, amit Garas Dezső kezdett el rendezni, csak aztán meggondolta magát, hogy ő ezt mégsem akarja megcsinálni, Mari átvette a munkát, és így rendezett engem.

Úgy emlékszem, akkor már konfliktusok tüzében állt a Művész Színház. Sokaknak nem imponált a szakmában, hogy kialakult egy ilyen elit társulat.

Belül is sok konfliktus volt, pont az Üvöltő szelek kapcsán. Schwajda átirata nem tetszett Taubnak, pedig az lett volna az optimális helyzet, ha ő rendezi a darabot. Garas bevállalta, aztán egy hónap múlva feladta. Három héttel a bemutató előtt! A kész előadással végül nem volt baj, jól működött.

Csak a színház lett rövid életű.

Nagyon rövid. Három évad. Aztán megalakult a Kelemen László Színkör. Az indulásnál még ott voltam, de ki is szálltam belőle rögtön az elején. Egyedül akartam boldogulni. Schwajda György újra Szolnokon lett igazgató, és felajánlotta, hogy a Színkör hozzon létre ott egy előadást Taub Jánossal. Ez meg is történt. De én mentem tovább Miskolcra, ahol sok fiatal dolgozott akkor Kamondi Zoltán vezetésével. Ő keresett meg, és le is mentem hozzájuk dolgozni, de addigra valahogy szétesett a dolog. És jöttek a vándorévek, míg vissza nem kerültem Budapestre, és másodszorra is a Vígbe.

Mondhatnám: a kör bezárult. Aztán ki tudja?! Bátor színész. Ha úgy érzi, lépnie kell, nem tartja vissza senki és semmi. De a másik végletet is megtestesíti. Minden szerepét átgondoltan, lassan építi fel. Szöszölve, molyolva. A próbáról viszi magával, és házi feladatként otthon megoldja.

Ezt is Taub János tudatosította bennem. Azt mondta: a színészet otthoni munka. Ez elég sommás megfogalmazás. Otthon tanulom meg a szöveget, nézegetem, mit lehet kihozni belőle, megvizsgálom minden rétegét, aztán a próbán megmutatom, mire jutottam. Én már meg is szoktam ezt a fajta munkamódszert, és elmondhatom: így egészen más íze van a színészetnek.

Nevezhetjük Taub Jánost a mesterének? Ha már ennyit emlegeti őt.

Ahhoz, hogy a mesteremnek tekintsem, több közös munka kellett volna. A gondnok nagyon jó pillanatban jött. Sok hiányosságomra, slendriánságomra hívta fel a figyelmemet. Hogy sok esetben egészen máshogy kell gondolkoznom, hogy milyen utakon érdemes a színésznek elindulnia, s aztán hogyan kell dolgoznia. Jellegzetes munkamódszerével Taub János és az ő színháza mindent felforgatott a fejemben. Ezért nagyon hálás vagyok neki és az életnek is, hogy összehozott vele.

Találkozott még egy ilyen kaliberű színházi alkotóval?

Vlad Mugur volt még ilyen. Goldoni vígjátékát, A hazugot rendezte a Művész Színházban. Az káprázatosan jó előadás volt.

Azóta eltelt több mint húsz év, és nem jött senki más, aki ekkora hatással lett volna a színészetére?

Nevezhetjük ezt balszerencsének.

Balszerencsés színésznek mégsem mondanám, hiszen színházban is, kamera előtt is jókat játszhatott. Sára Sándortól, Szabó Istvántól, Makk Károlytól, Mészáros Mártától, Herendi Gábortól remek feladatokat kapott, és mindegyiket jelesül oldotta meg.

Sára Sándorhoz életem első mozifilmje, a Könyörtelen idők köt. Gyönyörű munka volt. A napfény ízének, amelyet Szabó István rendezett, mint vívók nem a fő részét csináltuk, de nagyon örülök, hogy Oscar-díjas rendezővel dolgozhattam. Lenyűgöző volt számomra az is, ahogy Ralph Fiennes viszonyult a munkájához. Az az elképesztő alázat! A forgatás után mi még edzeni jártunk, vívni, és ő csatlakozott hozzánk. Mi aztán elmentünk, ő viszont folytatta egyedül, miután lenyomta a napi tíz-tizenkét óráját. Jobbkezes volt, de megtanult bal kézre vívni. Fantasztikus munkabírással végezte a dolgát. Makk Károly Egy hét Pesten és Budán című filmjében csak egy epizódot kaptam, ami azért volt fontos, mert Törőcsik Marival és Darvas Ivánnal lehettem együtt. Mészáros Mártával semmilyen nexusban nem voltam a forgatás előtt, ezért is örültem, hogy meghívott az Utolsó jelentés…-be, és fontos szereplője lehettem a történetnek. A Kincsemben sajnos nem maradt bent egy fontos mondatom. Herendi Gábor kivette. Mind a mai napig nagyon sajnálom. Amikor Blaskovits Ernő kikapja a díjat Ferenc József császár kezéből, és csapot-papot otthagyva elrohan, a cár, akit játszom, azt mondja: „Úristen, ha egy lovász így viselkedik, milyen lehet az a birodalom?!” Vátesz mondata ez a cárnak, de a rendező feleslegesnek találta. Egy másik filmben az egyben felvett jelenetemet három részre vágták. Ettől nem az lett, ami eredetileg volt. Arra rosszul is reagáltam. Ilyen helyzetekben, amikor a színész érzékenyebb állapotában van, elég ostobán tud viselkedni.

Még az is, aki egyébként higgadt természetű, s mindent alaposan megfontoló ember, mint ön? Vagy az a típus, aki sokáig hallgat, de amikor már úgy érzi, nem bírja tovább, reccsen a deszkapalánk?

És messzire elhallatszik. Igen, sajnos ilyen vagyok. Bár ma már sokkal türelmesebb, mint fiatalkoromban. Egyszer régen, egy feszültséggel teli próba után azt mondta egy idősebb kollégám: „Figyeltem az időt, 3 óra 20 percet töltöttél el vitával, kötekedéssel, világnézetek ütköztetésével. Az egy komplett próba. És az olyan luxus, amit nem engedhetsz meg magadnak.”

Igazat adott neki?

Hogyne! Ma is megszólalok, ha kell, kimondom, hogy nem értek egyet valamivel, de legyen bármi is a válasz, már nem fékezem a próbát. Ha nem, nem, menjünk tovább! Szívesen elhinteném a csodák magvait, de már nem húzom az időt. Praktikusan gondolkodom. Hacsak nem kiugróan koncepciótlan és képességtelen emberrel van dolgom.

A Csak szex és más semmiben is nagyot alakíthatott.

Jaj, az nagyon klassz volt! A nők többsége valószínűleg ilyen társra vágyik. Mondták is sokan, hogy olyan aranyos. És hogy ilyen férfival el tudnák képzelni az életüket.

Jól áll a habitusához az ilyen esetlen, szeretni való, kedves balek.

Feydeau Egy éjszaka a Paradicsomban című vígjátékában is én vagyok a legártatlanabb figura. Semmi rosszat nem teszek, mégis azt hiszik rólam, hogy félreléptem.

Korhatáros szerelem?

Igen, abban is olyan férjet játszottam, akivel élni lehet. Persze van azért egy örök konfliktus a házastársak között: nincs gyerekük. Én is kíváncsi vagyok, hogyan alakul a sorsuk a második évadban.

Feltűnt az Egynyári kalandban is.

Ott egy megértő apuka voltam, aki egyáltalán nem törődött a gyerekével. De játszottam két nagyon fontos filmben is nemrég. Mindkét alkotás rendezője azt mondhatta volna: a Seressről nem ez jut eszembe, mégis engem választottak a szerepre, aminek nagyon örülök. Dyga Zsombor Utolér című filmjében egy pedofil tornatanár vagyok. Eredetileg egy orvos szerepére hívott Zsombor, aztán a próbafelvétel után meggondolta magát, és azt kérdezte: „Mi lenne, ha te játszanád a tanárt?” Nagyon jó munka volt. Szerettem. A másik film Gyöngyössy Bence tévéfilmje, a Janus, amely a nyolcvanas évek temesvári és kolozsvári eseményeit fűzi össze, megmutatva, hogyan férkőzött be a totalitárius rendszer titkosszolgálata, a Securitate a családok mindennapjaiba. Egy Bartha Tibor nevű ortopéd főorvosról szól a történet, aki Tőkés László Eszter nevű húgának a férje volt öt évig, és rendszeresen jelentett a családról. Őt játszom a filmben.

Hány éves is volt, amikor apa lett?

Negyvenhat. Nagy csomagot kaptam 2008 tavaszán az élettől. Március elsején lettem a Bárka Színház igazgatója, május 19-én pedig megszületett Bandi Ferkó, vagyis András Ferenc, a fiam.

Lehet, hogy a legnehezebb csomagot harmincegy éve kapta azzal, hogy átvette a színészi diplomáját?

Igen, arról soha nem beszélt nekem senki, hogy a démonok milyen erősen jelen tudnak lenni. Nem a cigire és nem a kávéra gondolok, hanem arra, hogy nagyon sokszor úgy érzem: egyre mélyebbről kell visszakapaszkodni egy-egy munka során. Ennek persze lehet haszna is, de hogy mind több energiámba kerül, az is biztos. Nehéz erről beszélni. Le kellene ülni és leírogatni szépen, hogy akkor hogyan is van ez most? Mert foglalkozhatnék éppenséggel valami mással is, de jobb, ha erre nem gondolok. Csak ahogy múlnak az évek, egyre gyakrabban teszi fel magának az ember a kérdést, hogy jó, jó, de mit is csináltam? És hogy volt-e annak értelme? Hogy megérte-e?