Nívódíjas az Apropó és a GIMISz

Az amatőr színjátszók fesztiváljának fődíját, valamint a felnőtt nívódíjat idén nem osztották ki. Összesen 12 versenyelőadást láthattunk a Jókai Napokon a múlt héten: a kilenc diákprodukció mellett három felnőtt előadást – három nagy múltú, tulajdonképpen szinte félhivatásosnak tekinthető együttestől. Vélhetőleg ezért is mérlegelt szigorúbban a zsűri, amikor a felnőtt mezőnyt értékelte, s „az egész” helyett inkább egy-egy elemet, jellegzetességet emelt ki a díjak odaítélése során. A füleki Zsákszínház produkciója – William Mastrosimone A pulóveres lány című kamaradarabja – főleg a két szereplőnek köszönhetően maradt emlékezetes; Nagy Andrea begyűjtötte vele a legjobb női alakítás díját. A losonci Kármán József Színház Boris Vian Medúza-fő című vígjátékát hozta el Komáromba, elsősorban a darab helyzetkomikumára építve (és nem feszegetve a viani világ abszurditását) – a társulat a legjobb szórakoztató előadás különdíjával térhetett haza. Az idei Jókai Napok egyik legkellemesebb meglepetése a Lévai Garamvölgyi Színpadhoz fűződik: a sokszor elhantolt, elhamvasztott népszínmű – itt és most Gárdonyi Géza A bor című „falusi színjátéka” – nem gatyás-pruszlikos népieschkedésként, hanem élő, hiteles, átélhető emberi történetként jelent meg az előadásukban; a zsűri a hagyományos amatőr színjátszás továbbéltetéséért szavazott meg nekik különdíjat, továbbá a fesztivál két legjobb epizódszereplője (Halász Erzsébet és Halász Gyula) is a lévai csapatot erősíti. A kamaratér varázsaHogy ne csak pusztán az eredményeket soroljuk, hanem a hangulatból is felvillantsunk valamit, itt jegyeznénk meg, hogy az előadások többségét kamaratérben (és zsúfolt ház előtt) mutatták be a csapatok, aminek köszönhetően a legjobb pillanatokban szinte fizikailag is magába szippantott bennünket, gyalognézőket a színház. A nívódíjjal jutalmazott füleki Apropó előadásán együtt nyeltük a lovakkal a szalma porát, reszkettünk az ostor előtt, részesévé váltunk a ménes szenvedéstörténetének. A másik nívódíjas produkció, A mizantróp a komáromi GIMISz előadásában a maga intellektuális kérdésfelvetéseivel és négyszögletesebb formáival távolságtartóbb előadás volt, de végül is: ugyanazt az asztalt ültük körül, mint a szereplők, csak egy lépéssel hátrébb. Paradox módon az 53. Jókai Napok legszomorúbb története is a kamara varázsának tudható be. A komáromi Marianum tavaly fődíjat nyert csapata – idei nevük: MEG+ culpa – és Tóth Gábor rendező ismét hozott egy remek előadást, lazább vagy szorosabb képzettársítás alapján összeollózott szövegekkel, univerzális emberi dilemmákkal, humorral és érzelmekkel, érzékien megkomponált képekkel (bennfentes poén: a citromos-almás tangót nem fogjuk feledni), aztán a nyitóesten azon vérzett el, hogy túl sokan szerették volna látni. Mivel a MEG+culpa a játéktérben helyezte el a nézőket, a túlságosan nagy tömeg szinte ellehetetlenítette a bemutatót. A legnagyobb közönségsikert (álló taps, miegymás) egyébként egy kezdő együttes aratta: a pozsonyi DunArts Diákszínpad a Rómeó és Júlia motívumaira alapozva készítette el a Társas-játék című előadást, és mindenekelőtt azzal hatott, hogy a mai középiskolások poénjait, nyelvét, életérzését rakta színpadra. A fesztivál emlékezetes pillanatait rostálgatva emeljünk ki még egyet: a komáromi iparisták VISZTA diákszínpada két előadást is bemutatott: az Ovibradert a színpadon, az Örkény-egyperceseket filmben mondta el. Lehet, hogy ez valaminek a kezdete? A saját nyelv kereséseS hogy az elmúlt évfolyamokkal összevetve milyen trendek voltak érzékelhetők az idei fesztiválon? Arról a zsűriben helyet foglaló Varga Emesét kérdeztük. „A rendszerváltás környékén a Jókai Napok esemény volt, aztán néhány év alatt mintha elfogyott volna a lendület, kevesebb lett a téma, és elkezdődött egyfajta útkeresés, hol is a helye az amatőrszínházi mozgalomnak – mondta el a Komáromi Jókai Színház dramaturgja. – Most ismét változás érződik a levegőben. Több a csapat, főleg a diákcsapat, ami tulajdonképpen érthető, mert náluk a fenntartójuk, általában az iskola, ad egyfajta stabil intézményi hátteret. Emellett érdekesebbek a vállalások, mindenki a személyesség felé törekszik. Mára kikopott a fesztiválról a másoló színház, azaz ritkán találkozunk olyan produkcióval, hogy a csapat látott valahol egy jó előadást, és azt megpróbálta megcsinálni. Ehelyett útkeresési szándékot tapasztalunk: klasszikusokat igyekeznek újraértelmezni, megtalálják a felkapott kortárs szerzőket – idén például Tasnádit, Székely Csabát, Garaczit –, és szerzői színházi kísérletek is felbukkannak – itt elsősorban a MEG+culpára, részben pedig a rozsnyóiakra és a pozsonyiakra gondolok –, amelyekben a csapatok önmagukról akarnak megfogalmazni valamit. Ez izgalmas út amatőr körökben is. Egyelőre forr még az egész, nincs meg a formája, de nem baj, idővel kialakulhat belőle egy színházi nyelvezet. Ma a kőszínházi repertoármodellben nincs kockázat, nincs vállalás, mindenki a tutit keresi, és ez segítheti az amatőröket, súlyt adhat nekik. El tudok képzelni egy olyasféle átalakulást, hogy az amatőr csoportoknál nem a műkedvelő jellegen lesz a hangsúly, hanem ők képviselik majd a kísérletező színházat, a rendszeren kívüliséget.”