Nincs, aki Robin Williams helyére lépne

A film nemzetközi bemutatója az idei Karlovy Vary-i fesztiválon volt Marina Zenovich, a montenegrói származású amerikai rendezőnő jelenlétében, aki ezt megelőzően Roman Polanskiról készített Emmy-díjjal jutalmazott portréfilmet, most pedig Sarkozyt és Berlusconit vette célba.

Robin Williams a Jó reggelt, Vietnam! lemezlovasával vált lekörözhetetlen komikussá. Ezt követően olyan filmekkel öregbítette hírnevét, mint a Hol költők társasága, A halászkirály legendája vagy a Good Will Hunting. Ez utóbbi hozta el számára az Oscar-díjat, pedig csak mellékszerepben, egy megviselt pszichológus bőrébe bújva remekelt a filmben. Mivel egyedüli gyerekként nőtt fel, önmagát is, a környezetét is azzal szórakoztatta, hogy másokat utánzott. A legtöbbször humoristákat. Később ez lett a kenyere. A gyors, pergő humor, amellyel még az ellenségeit is lefegyverezte. Páratlan és végsőkig kifinomult humorérzékét a Mrs. Doubtfire – Apa csak egy van című filmben is kamatoztatta, amellyel világszerte milliók szívébe lopta be magát.

„Nem sokkal a halála után már szerettem volna portréfilmet készíteni róla – mesélte Marina Zenovich –, de a környezetének ez túl korai lett volna. Várnom kellett. Robin Williams a kedvenc színészem volt, ha találkozhattam volna vele legalább egyszer, az biztos sokat segített volna a portréfilm létrehozásában. Egy korábbi filmemben ugyan szerepelt, de úgy alakult a helyzet, hogy akkor sem találkozhattunk. Mivel beteg voltam, a producer forgatta le vele az általam pontosan megkomponált jelenetet.”

Különös érzés keríti hatalmába a Robin Williams: Come Inside My Mind (Lépj a tudatomba) nézőit. Mintha hallaná a színész segélykiáltását. Robin Williams ugyanis gyakran és kendőzetlenül beszélt drogfüggőségéről, alkoholizmusáról, kudarccal végződő házasságairól, lelki kínjairól, szívműtétjéről. De az Egyesült Államok jövőjét sem látta rózsaszínben. Mondhatott azonban bármit, a közönség mindig kacagva fogadta. Nem vette őt komolyan. Pedig haláláig komoly szorongásokkal és erős hallucinációkkal küzdött. Fokozatosan gyengült a mozgása is, ami azt jelezte: Alzheimer-kórra jellemző elváltozások is kialakulhatnak az agyában. Nemegyszer pontosan körülírta, mit érez, milyen váratlanul rátörő, bénító félelmek gyötrik, és még az izmai is bemerevednek.

Nevettek rajta. Azt hitték, ez is csak vicc a részéről, amit remekül képes előadni. Halála után már mindenki okosabb volt. Parkinson-kórról, időskori elbutulásról beszéltek, minden orvos más és más diagnózissal állt elő. Egy biztos: élete utolsó pillanatáig milliók izgultak érte, köztük Charles herceg és Barack Obama, és azok az amerikai katonák, akiknek épp a humorával szerzett csodás perceket Irakban, Kuvaitban és Afganisztánban.

Három felesége közül az első, Valerie Velardi nyilatkozik a filmben, akihez tízévi házasság kötötte, miközben párhuzamos kapcsolata volt egy pincérnővel. Harmadik, egyben utolsó felesége nem állt kamera elé. Pedig ő aztán tudott volna mit mesélni, hiszen 2006-ban már egy rehabilitációs központban próbálták kigyógyítani alkoholfüggőségéből a színészt. Húsz évig nem ivott, aztán ismét elkezdte. Három évvel később szívproblémái voltak, műteni kellett. Öt évvel később a személyi asszisztense talált rá a hálószobájában. Az övére akasztotta fel magát.
 

1999-ben Magyarországon forgatta a Hazudós Jakabot. Magyar színészekkel játszott a filmben, köztük Rudolf Péterrel, Gáti Katival, Kulka Jánossal. A Jó reggelt, Vietnam!-ban való szereplését Barry Levinson, a film Oscar-díjas rendezője a következőképpen írta le: „A forgatás idején, 1984-ben természetesen nem sejtettük, hogy milyen tragédiát tartogat az élete, erre senki nem gondolt. Csak azt tudtuk, hogy kivételes egyéniség, amilyenből nagyon kevés van a filmiparban. A Jó reggelt, Vietnam! előtt egyik filmje sem volt igazán sikeres. Remélte, hogy ez majd az lesz, és így is lett. Elképesztően vicces pasi volt. Minden érdekelte őt, mindenkire odafigyelt. A vietnámi statiszták eleinte sajnos nem azt nyújtották, amit elvártam tőlük. Nem és nem volt hiteles a jelenet, mert még a szövegüket sem tudták hitelesen elmondani. S akkor észrevettem, hogy Robin beszélget velük, szórakoztatja őket, együtt nevetnek. Nagyon jól kommunikált velük. Megkértem őt, hogy hagyja a fenébe a leírt dialógokat, úgyis tudja, miről kell szólnia a jelenetnek, amint beindul a kamera, vezesse őket. És ő ezt meg is tette, a vietnámiak lenyűgözve figyelték, itták minden szavát.”

Marina Zenovich portréfilmjében nem könnyű követni a színpadi fellépését. Pedig a világ egyik legjobb színiiskolájában, a londoni Julliard Schoolban tanult, Shakespeare-ből jelesre vizsgázott, a hangjával azt csinált, amit akart, a végződéseket azonban elnyelte, poénjait elnyomja a közönség nevetése, a történeteknek sokszor a végére sem ér. A Jó reggelt, Vietnam!-hoz képest, ahol fergeteges one man show-t nyom, él a sitcomok adta lehetőségekkel, és zseniálisan improvizál, a valóságban már sokkal kevesebbre volt képes.

Fájdalmas látni a leépülését.