Nem lehet mindenkinek megfelelni". 65 éves a Komáromi Jókai Színház

A Tiszti pavilonban – ahol az időutazás már a kassai magyar színjátszás 200 évét számba vevő, valamint a komáromi teátrum első öt évtizedét feldolgozó kiállítások áttekintésével elkezdődhetett – három előadó foglalta össze a MATESZ, majd a két utód, a Komáromi Jókai Színház és a kassai Thália Színház múltját, az elmúlt 65 év tanulságait.

Az, hogy a színháztörténeti öszszegzés a rendelkezésünkre áll, kézbe vehető és elolvasható, mindenekelőtt Tóth Lászlónak köszönhető – a művelődéstörténész tanulmányokban és monográfiá(k)ban is közzétette már kutatásai eredményeit. Így természetesen az ő nagy ívű előadása nyitotta meg a Dialóg társaság által szervezett pénteki konferenciát. A kiindulópont 1952 februárja, amikor Szlovákia Kommunista Pártjának elnöksége határozatot hozott a Magyar Területi Színház megalakításáról, majd az illetékesek feladatul adták Fellegi Istvánnak, a Csemadok Központi Bizottsága főtitkárának – aki 1950-ben már a Faluszínház magyar tagozatának létrehozásánál is közreműködött – a színházalapítással és szervezéssel kapcsolatos teendők végrehajtását. A színház székhelyéül Komárom jelöltetett ki, az a város, amely már a 17–18. században fontos szerepet játszott az iskoladráma meghonosításában, és a későbbi időkben az első magyar vándortársulatokat is vendégül látta. A Magyar Területi Színház hivatalosan 1952. október 1-jén alakult meg, Fellegi István – az Atya – első csapata pedig fokozatosan, több hullámban alakult ki: a 16 alapító tag közül 11 – Bottka Zsuzsa, Bugár Béla, Fekete Gyula, Ferenczy Anna, Gábor (Grébner) Gyula, Gyurkovics Mihály, H. Budai Mária, Husvár Ferenc, Kiss Lajos, Lelkes Magda és Turner Zsigmond – a Faluszínház magyar tagozatától érkezett, hamarosan csatlakozott hozzájuk Udvardy Anna, Fazekas Imre, Konrád József, Lőrincz Margit és Siposs Jenő, majd az 1953. január 31-i első bemutatóig még Budai Imrével, Kovács Irénnel és Lehotay (Lipták) Antallal bővült a társulat. Tóth László azt is megemlítette, hogy a MATESZ indulásakor jelentős szakmai és technikai segítséget kapott a Szlovák Nemzeti Színháztól – attól az intézménytől, amely néhány évtizeddel korábban éppen a pozsonyi magyar társulat kiszorításával jutott játszóhelyhez, közönséghez.

Tóth László egészen a rendszerváltásig, illetve a Jókai Színház és a Thália 1990-es szétválásáig lerakta a főbb mérföldköveket; tőle Pásztó András, a Thália egykori dramaturgja vette át a szót, és a kassai színpad megalakulásának, majd önállósodásának a történetét foglalta össze, személyes emlékeit is beleszőve a nagy elbeszélésbe. Hogy a Thália Színpad 1969-es létrejötte a szlovákiai magyar színháztörténet egyik legnagyobb – ha nem a legnagyobb – „ügye” volt, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a közel ötven évvel ezelőtti eseményekről (csak a margóra: jövőre a kassai színház ül kerek jubileumot), kinek-kinek a maga szerepéről ma sem könnyű érzelmek nélkül beszélni. Azok az egykori igazgatók – Dráfi Mátyás, Beke Sándor, Takáts Emőd –, akik aktívan megélték a viharos időket, most pedig jelen voltak a konferencián és megosztották reflexióikat a közönséggel, mind fontosnak tartották, hogy hosszabban vagy rövidebben tisztázzák saját egykori álláspontjukat. (Persze, viharos időkből a később érkező generációknak is kijutott – Mokos Attila például az intendatúra éveiről mesélt, amikor volt szerencséje igazgatóként túlélésre kondicionálni a komáromi színházat.)

Vannak egykori direktorok, akik már csak a túloldalról üzenhettek: nem volt tanulság nélküli például a 2010-ben elhunyt Konrád József megszólalása, aki egy nyolcvanas évekbeli rádióinterjúban egyebek mellett arról beszélt, miként kellene a színháznak a régebbi szövegekhez nyúlnia, hogy „a mai felgyorsult időknek” megfelelően közvetítse a műveket a közönségnek. A felgyorsult idők mellett akadnak persze más kérdések is, amelyek ciklikusan vissza-visszatérve meghatározzák a színházi diskurzust. Tóth és Pásztó történeti megközelítésű előadásából is kirajzolódott, Hizsnyan Géza színikritikus pedig a két színházunk rendszerváltást követő szakmai fejlődését értékelve pontosan jellemezte teátrumi művészetünk (tulajdonképpen mindenkori) állapotát: ahogy egyik vagy másik társulat kilábal a hullámvölgyből, amikor invenciózus művészeti vezetés kap lehetőséget, aztán külső és/vagy belső tényezők hatására az új program ellaposodik vagy kerékbe töretik; ahogy a reményteljes indulás(ok) dacára teljes színészgenerációk tűnnek el a szlovmagy horizontról; ahogy a formailag modern, fontos társadalmi mondanivalót hordozó előadásokat szinte kötelező számos esetben vitatható színvonalú szórakoztató előadásokkal „megközölni”... Folytathatnánk, de zárszóként álljon itt egy megállapítás Tóth Tibortól, aki 15 éve ad irányt a Komáromi Jókai Színháznak. Úgy fogalmazott: tudatosítani kell, hogy létszámában egyre szűkülő, míg igényeit tekintve roppant széles közönségnek játszik a színház. Ezzel együtt azt a jelszót vallja a magáénak: Nem lehet, nem akarunk és nem kell mindenkinek minden áron megfelelni.