„Nem ilyennek neveltünk!”

Az érzelmi viszonyok legfontosabb összetevői a szeretet, a bizalom, az őszinteség, az öröm, valamint a gyűlölet, a félelem, a hazugság, a harag. A hatalmi viszonyok két pólusa az engedékenység és a korlátozás. Vannak családok, ahol éveken keresztül a pozitív érzelmek dominálnak. A vendég is jól érzi itt magát, mert érződik a derűs légkör, a bizalom, az egymás iránti szeretet. Ez a jó légkör a házastársak jó kapcsolatából ered, melyet a gyermek születése csak megerősít. Ahol a gyereket akarva várták, vagy ha nem tervezték is, de megörültek érkezésének, ott biztosabb az érzelmi helyzete.

A legtöbb szülő mégis úgy emlékszik a kisgyermekkorra – különösen a beszéd megjelenése előttire –, hogy az ő csemetéje „tündéri volt”, „ennivalóan édes”, „fantasztikusan érdeklődő és okos”. Biztos vagyok benne, hogy a tizenéves korban tetőződő konfliktusok ugyanúgy bántják a szülőt, mint a gyereket, és mindannyian értetlenül állnak a jelenség előtt. Amelyik családban a pozitív érzelmi viszonyok uralkodtak éveken át, ott is jelentős az elszakadás. A serdülők nem gyerekek többé, de még nem is felnőttek. Csak olyanok, mint akik már felnőttek. Hatalmas fizikai-biológiai változásokon mennek keresztül, melyek közül a legfeltűnőbb a növekedés, a hirtelen magasságváltozás. A szülő nézi a gyerekét, alig ismer rá, és azt kérdezi: ki ez? Mintha kiesett volna néhány év. A régi jól ismert, szeretett kisgyerek helyett váratlanul itt áll egy kamasz, akivel nem tud mit kezdeni. Nem ismeri a köreit, nem tudja, hogy hova jár, kikkel, nem érti, hogy mit miért mond, mik a tervei, és egyáltalán, vannak-e tervei. Eközben a gyerek, aki már kicsit felnőtt is, szintén azzal a kérdéssel gyötrődik: ki vagyok én? Milyen ember leszek? A szülő is gondolkodik: mi legyen ebből a gyerekből? Milyen ember legyen? Jól kereső, jó beosztású, jó szakember. A szülő meg akarja kímélni a gyerekét azoktól a csalódásoktól, amelyeken ő keresztülment annakidején. A szülő ezért már tudja, hogy mindössze az a teendő, hogy a fiatal vegye át az esedékes társadalmi normákat. Legyen olyan, amilyennek elvárják. A legtöbb szülő ugyanis már konformizálódott, elfogadja a társadalmat olyannak, amilyen.

A serdülő eközben eljut odáig, hogy azt már tudja, milyen nem lesz. Nem lesz olyan, amit a társadalmi normák diktálnak. Kezdi kritizálni a hagyományokat. A szokásokat unalmasnak, konzervatívnak, igazságtalannak tartja: „az erkölcs korrupt, hazug, áldemokratikus” – lázad. Ő pedig különbözni akar a szüleitől is, ha szemében ők ezt a társadalmat képviselik. Mindannyian el-elgondolkoznak azon: ki rontotta el a kapcsolatukat? Új érzelmeket fedeznek fel magukban. Az eddigi szeretet mellett a szülő idegenkedést, félelmet érez a gyerekével szemben. A szülő tehát az érzelmi viszonyok teljes felborulása miatt csak egyet tehet: a hatalmi viszonyokban erősíti meg a helyzetét. A döntés jogát – ahelyett, hogy csökkentené, és több önállóságot adna serdülő gyerekének – kiterjeszti. Olyan dolgokban is hatalommal akar élni, amikkel eddig talán nem is törődött: a gyerek öltözködését, modorát bírálja, a személyes terét korlátozza, az idejét megszabja. Miért? Ennek a hatalomkiterjesztésnek egyik oka lehet a tehetetlenség, amit átél. Tehetetlen a kamasz fiával, a bakfis lányával. Nem érti, nem érzi, csak megdöbbenti a hirtelen változás.

A gyerek is fenyegetőzni kezd: „albérletbe költözöm”, „nekem többet nem parancsol senki” stb. Az új helyzetben, amelyre nem lehet eléggé felkészülni, nincsenek meg az alkalmas válaszaink. A szülő sem tehet jobbat: előveszi a több száz éves közhelyeket. „Amíg az én kenyeremet eszed...” „Lehet, hogy a haverjaid tűrnék ezt a rendetlenséget, de én nem!” „Mi lesz így belőled, fiam?” „Nem ilyennek neveltünk!” „Ezt tőlünk sose láttad!”

A szülő rengeteg gonddal néz szembe. Végül is egyaránt az ő gondja, ha dolgozni megy a gyerek, vagy ha felveszik az egyetemre. Anyagi gond, erkölcsi felelősség a jövő; és ő maga, akinek 17-18 éves gyereke van, már 40-50 éves. Ő is felteszi a kérdést magának: ki vagyok én? Jó példa vagyok-e a gyereknek? Mit értem el egyáltalán? Jószerivel csak annyit, hogy van egy ekkora gyerekem. Ezekkel a frusztráló, nyomasztó gondolatokkal legszívesebben elbújna a gyerek elől. Fél az ő számonkérésétől is. Mindenki életében van olyan mozzanat (ha másban nem is, a nevelés terén biztosan!), amivel nem lehet egészen elégedett. A kamaszkorral a szülő is megkérdőjelezi, hogy jól nevelte-e a gyerekét. Reméli, hogy ő majd többre viszi. Hajdani fiatalkorára gondol, a régi tervekre.

Felteszem a következő igen lényeges kérdést. Lehetséges-e megtartani a jó kapcsolatot szülő és gyermek között? Erre az a válaszom, hogy igen! A megoldáshoz három gondolatot érdemes hozzáfűzni. Egyrészt: folyamatos kommunikáció szükséges ahhoz, hogy szülő és gyerek ne váljék idegenné egymás számára a gyerek serdülőkorában. Ha megszakadt a tartalmas összeköttetés, ha évek óta csak a ház körüli, szervezési kérdéseket tárgyalják meg, akkor ne várják, hogy fel lehet újítani a gyerekkori jó viszonyt. Ekkor már nem lehet elkezdeni a barátkozást, ha az nem vonult végig eddigi egész életükön. A folyamatos kommunikációhoz rítusokat kell kialakítani a családban; közös reggelizést vagy vacsorázást, közös sétálást vagy presszózást, levelezést vagy telefonálást – mindenesetre rendszeresíteni kell egy bizonyos formát, amiről mindenki tudja, hogy ez az a helyzet, amikor beszélgetni szoktunk. Másrészt: a kommunikáció csak kétoldali lehet. Ehhez kölcsönös kezdeményezés szükséges, empátia (beleélő-képesség); kölcsönös szándék, hogy megértsük a másikat. Aki évek alatt mindig is sokat tudott a másikról, az a visszahúzódás, befeléfordulás időszakában is tudja, hogy hol tart ő most. Akik jól ismerik egymást, szavak nélkül is érzik egymást.

Végül: meg kell értenünk, hogy problémáink mindig is a mieink lesznek, a másiknak mindig is erőt kell vennie magán, ha meg akar érteni bennünket, mert azalatt félre kell tennie a saját gondjait. Végső soron kicsit mindig magányosak maradunk. Ettől a bensőséges-baráti kapcsolatok sem mentenek meg.

A szerző gyakorló pedagógus