Nem bántam meg, hogy Nyitrára jöttem

Smink nélkül, egyszerű fekete ruhában, sportos cipőben ül a színház előtti lócán. Este viszont megváltozik, úgy, ahogy azt a szerep, amelyet az előadásban megformál, kívánja. Addig nincs allűr, semmi megjátszás. Természetes mozdulattal ül le a tükör elé, miután bevezet az öltözőjébe, s hellyel kínál. A tükrök rámái alól képek kandikálnak, fiatal kolléganőivel szinte mindegyiken sugárzóan vidám. Még mielőtt megnézném valamennyit, kellemes illat csapja meg az orromat. Nincs időm kideríteni, hogy az asztalkán sorakozó üvegcsék közül melyik olyan csiklandozó, közelebb hajolva érzem, hogy a művésznő parfümje. Elő is veszi a ridikülből, mert nem jut eszébe a neve. 

Magyar ősök

Alig váltunk pár szót, még a diktafont sem kapcsoltam be, mindjárt azzal rukkol elő, hogy a nagymamája, Hús Teréz, magyar volt, meg se tudott mukkanni szlovákul. Ezt már jelezte nekem, amikor hónapokkal ezelőtt egy benzinkúton összefutottunk. „Nagyapám innen, Kalászról származott, téglagyárban dolgozott, majd Budapesten keresett munkát. Hét gyermekük született, köztük édesanyám. Ő jól beszél magyarul, engem sem lehet eladni, itt a színházban sok a magyar. A mi családunk már Kassán élt, édesapám a Zólyomhoz közeli Nagyszalatnáról való, ő szlovák. Ha édesanyámmal azt akartuk, hogy ne értse, miről beszélünk, magyarul cseverésztünk. Úgy vélem, nagyon jó, hogy keveredik a vér, a gének. A magyarok temperamentumosabbak...”

Illik, nem illik, közbevágok: „Akkor le sem tagadhatja, hogy ilyen vér is csordogál az ereiben.” Mosolyog: „Így igaz. De nemcsak ebben nyilvánul meg, a főzésben is, jó gazdasszonyok a magyar asszonyok. Anyukám egyébként 85 éves, s ha nevet, olyan, mintha egy lányka kacagna. Édesapám 91 éves.” Az öregkor kapcsán szomorú téma vetődik fel. Az eutanázia. Nem véletlenül, tegnap egy kitűnő filmet látott a moziban, erről mesél. Érződik, hogy nagyon mély nyomot hagyott benne. 

Kis kitérő után visszatérünk oda, ahonnan elkanyarodtunk. Hogy mi köze a magyarokhoz, a magyar kultúrához. „Anyukám nagyon szerette a Szent Péter esernyőjét Törőcsik Marival, róla a múltkor láttam egy nagyon szép dokumentumfilmet. Kassán annak idején sok szép operett volt műsoron, kezdve a Csárdáskirálynővel, édesanyám ma is dúdolgatja a Hajmási Péter, Hajmási Pált. Annak idején megvette a kottát, én megtanultam zongorán eljátszani. Sokat jártunk Jozef Bednárik rendezővel Magyarországra színházi előadásokra. A Katona József és a Madách Színházba. A Katonában, ahol mi is vendégszerepeltünk, láttuk a Csirkefejet, fantasztikus előadás volt, egy nagyon híres színésznővel, Gobbi Hildával. A főszerepet bevallottan neki szánta a szerző, Spiró György. Azután, hogy 1989-ben felújították a darabot, Törőcsik Mari vette át a szerepet. Mellettem ült Marián Slovák, s folyton arról pusmogott, hogy milyen isteni a parfümje. A Jézus Krisztus szupersztárt is ott láttuk Budapesten, aztán meg az István, a király című rockoperát. Az ezredforduló utáni évben Alföldi Róbert a Hamletet rendezte nálunk, az Andrej Bagar Színházban, s a darabot meghívták a szerbiai BITEF-fesztiválra.”

Szóba került a magyar operett, nem véletlenül. Eva Pavlíková maga is gyakran szerepel zenés darabokban, főleg musicalekben. „Állandóan hangképzési órákra járok, az éneklés olyan dolog, amit egész életünkben csiszolni kell. Mi már azon, ahogy harmincöt éven át énekeltünk, ugyan nem tudunk változtatni. Janko Gallovičcsal, aki osztálytársam volt a színművészeti főiskolán, arról beszélgettünk a minap, hogy a rengeteg fellépést követően még jó, hogy hang jön ki a torkunkon, hogy nem mentek tönkre a hangszálaink. Elvégre én jövőre hatvanéves leszek.”

Imádja Nyitrát, őt is imádják

Büszke arra, hogy kassai, de azt sem tagadja, hogy jól érzi magát Nyitrán. „Az öltözőben egyszer egy ismert színésznő nagyon szidta a keletieket, mire halkan megszólaltam, hogy »én is keleti vagyok«. Mire ő, hogy »rajtad nem látni«. Nem tudom, mit akart látni? Egy másik, aki Nagyszombatból származik, ugyanígy azzal állt elő, hogy »nem szeretem a keletieket«. Velem soha nem fordult elő, hogy nem szimpatizáltam valakivel, mert más volt az arcszíne, vagy azért, hogy honnan jött. Azt nézem, hogy milyen ember. Csodálom az ügyeseket, akik képesek valamit létrehozni, legyen az zene, festmény, írnak egy jó könyvet, jó újságcikket. Azt is nagyon tisztelem, ha valaki jó a szakmájában, mindegy, hogy takarítónő vagy technikus, kulisszatologató. Nélkülük én sem tudok létezni. Tisztelek mindenkit, aki felelősségteljesen elvégzi a munkáját, hozzájárul, hogy a dolgok működjenek. Őszintén szólva, ezt most a politikában nem nagyon tapasztalni...”

Sajnálja, hogy az angol kimaradt az életéből, a főiskolai két évben nem sok minden ragadt rá. Ha véletlenül meg is szólal angolul, a lánya lehurrogja, hogy szörnyű a kiejtése. Főként az bántja, hogy nem érti a közösségi hálókon megjelenő utasításokat. A szlovák mellett jól beszél magyarul, oroszul, nyolc évig tanult németül. „Középiskolásként Szentpétervárott, akkor Leningrád volt, harmadik helyen végeztem a művészeti iskolák diákversenyén, ahol a már emlegetett kolléga, Janko Gallovič bőrbe kötött Lenin-kötetet kapott díjként – amint kimondja, jóízűen kacag az emléken, de mindjárt komolyra vált: – Az orosz zenének, irodalomnak és a filmeknek semmi közük ahhoz, hogy ’68-ban megszálltak bennünket.”

Mielőtt bejött a színházba, otthon gyorsan csomagolt. Az előadás után későn ér haza, s másnap Prágába készül. Egyetlen lánya, Katka, akit élete legnagyobb sikerének tart, ott él. Nevét annak köszönheti, hogy anyukája kiskorától imádta a Katka nevet, minden babáját így hívta. Sőt, a másfél évvel fiatalabb öccsét, aki egyébként Péter, is úgy altatgatta, hogy „Csicsi haja, Katka”. „Több mint harminc éve ő is Prágában él, zenész volt, együttesben játszott, most egy iskolában tanít. A lányom meg a barátja kedvéért költözött oda, egyébként a cseheknél jobban befutott, mint idehaza. Az egyetemen forgatókönyvírói szakon tanult, ma Katarzia néven szerepel, zenész és szövegíró.”

A szülőknek, úgy tűnik, semmi közük nem volt a művészetekhez, lányuk, fiuk mégis oda vonzódott. Aztán néhány mondat után kiderül, hogy mégsem olyan véletlen az egész. „Anyukám mandolinon, apukám furulyán játszott, s mi, gyerekek, mindketten jártunk zenére. Az öcsém hegedülni, én zongorázni tanultam. Anyukám úgy tartotta, a gyermekeket nem szabad, hogy az utca nevelje, be kell őket íratni érdekkörökbe, így aztán mindenfélére jártam, ami létezett: balettra, társastáncra, zenére. Egyiknek sem vagyok a mestere...”

Ezt csak a szerénysége mondatja vele. A zenés darabokban aratott sikerei másról tanúskodnak. 

Kassán állt először színpadon

„Operában. Harmadikos lehettem. A Carmenben volt egy kórus, egy jelenet, amelyben fiúcskák fapuskákkal adnak elő egy dalt – s mindjárt el is énekli azt, hogy Büszkén lépked..., – az egészet nem tudnám visszaidézni. Az érdekesség az volt, hogy a jól ismert Adela Gáborová, aki kétutcányira lakott a szüleimtől, ugyanígy kezdte pályafutását, de húsz esztendővel azelőtt. Volt Kassán egy nagyon jó amatőr színpad, a Kis Színházi Stúdió, amelyet Štefan Hudák, Štefan Oľha és Jozef Pražmári alapított 1976-ban, középiskolás koromban ott léptem fel, és az előadásainkkal több díjat nyertünk. Egyik alkalommal ott mondta a zsűriben ülő Anton Krett, hogy menjek színművészetire. Anyukám ugyan nem rajongott az ötletért, tanítónőnek szánt, de elmentem a felvételire, ahová apám kísért el. Akkor jártam először Pozsonyban, copfosan népdalokat énekeltem a felvételin, s mindjárt fel is vettek. Zachar professzor évfolyamába kerültem, Miro Noga, Pavol Višňovský, Stano Král, Janko Gallovič társaságába. Mi, lányok amolyan Hamupipőkék voltunk, folyton bent csücsültünk az iskolában, próbáltunk, esténként pedig megnéztük a színházi előadásokat, volt olyan, amit nyolcszor-tízszer is. A Štúdio S-ben láttam Jozef Bednárik Z-Színházának előadásában Maupassant Gömböcét és Marián Vargát, meg a Collegium Musicumot. El voltam ragadtatva, olyan élmény volt.”

Bednárik csábította el

A több mint öt éve elhunyt legendás rendező, Jozef Bednárik az R.U.R.-ben látta először Eva Pavlíkovát, s az előadás után rögtön megszólította, hogy „Pavlička, nem jönne Nyitrára?”. Rögtön rávágta, hogy „igen.” „1983. május elsején léptem be a színházba, ezt a lépést soha nem bántam meg. Rögtön több jó szerepet kaptam, Hervé Nebáncsvirág című operettje 50 előadást ért meg. Kitűnő rendezőkkel dolgozhattam, Karol Spišákkal, Martin Kákošsal, nagyszerű kollégákkal.”

És főleg Jozef Bednárikkal, akivel egy napon született. „Rengeteg mindenre megtanított, főleg színészi gondolkodásra; ő is Zachar neveltje volt, szerette a művésziességet, a zeneiséget, imádott utazni, bejárta Európát, folyton az olvasásra , művelődésre ösztökélt bennünket, hogy ne legyünk buta színésznők. Gyakran vitt bennünket moziba, filmkazettákat hozott az útjairól. Arra igyekezett rávezetni, hogy a szerep ne legyen közönséges, s ha már megszületett, engedte, hogy mi magunk adjuk meg annak a végső formát. Minden színészre úgy tekintett, mint képzőművészeti objektumra.”

Számát nem tudja főszerepeinek, sok volt belőlük. Beleszerelmesedett Lorca Yermájába, mert tele van költészettel. Imádta a Vértestvéreket és a Hegedűs a háztetőnt, később a Báthory című rockoperát. Ha jól számoltam, még ma is nyolc darabban játszik, köztük kisebb szerepekben is. Aznap a Daniel Hevier–Dusík Gábor szerzőpáros Hivatása pápa című musicaljében Sátán szerepében tündökölt. Már több mint százszor volt műsoron, nagyon nehéz darab. Szinte minden műfajt kipróbált, játszott drámát, komédiát, operettet, musicalt. „Kedvelem a tragikomédiát, de minden más zsánert is, ha jó a rendező, a szereposztás. A tévésorozatokban, főleg a leguóbbi Apák címűben egy undok anyós, illetve nagymama szerepét bízták rám, nem tudom, miért, mert soha semmi rosszat nem tettem. Nagyon egysíkú volt az alak, mondtam is, hogy nem ártana egy kis humort belevinni a szerepbe, még ha az általam megformált alak el is veszítette a lányát. Szerencsére senki nem kaparta ki a szemem, nem utáltak meg, sőt, fotózkodni akartak velem, még idős nagymamák is. Igaz, akadt érdekes sztori is, egy anyuka megkért, hogy készítsek szelfit a kisfiával. Megkérdeztem a fiúcskát, hogy »miért szeretnéd?«, mire az, »hogy megmutathassam a suliban, hogy találkoztam azzal a disznóval«.

Nyitrán az évek során csodálatos barátokra tett szert, akikkel rendszeresen összejárnak a férjével, ilyenkor nagy vendégséget csapnak. A róla készült portréfilmből is kiérződött, hogy a barátai imádják. Nem csak a főztjét, őt magát is. „Soha nem bántam meg, hogy Nyitrára szerződtem. Vidéken is vannak jó színházak, vegyük csak Zólyomot, Turócszentmártont. Egyesek ugyan lefitymálóan nyilatkoznak a vidéki színpadokról, én úgy vagyok vele, hogy mindenütt élnek emberek, mindenütt meg lehet találni az értékeset, mindenhol joguk van az embereknek a színvonalas kultúrához.”