Nem akarok Monsieur Teste lenni

Somogyi Tibor felvételePécsi Györgyi szerint Érintések című kötetében „a versszöveg személyességének teljes elvonására tesz kísérletet”. Mivel magyarázható, hogy mégis e kötetben körvonalazódik először egyértelműen az a személyes, intim, önfeltáró narratíva, ami későbbi költészetének egyik jellemzőjévé, mondhatni védjegyévé vált?

Az Érintések c. kötetem (hadd jegyezzem meg, hogy 1972-ben jelent meg) az én avantgárdom. Ott vált, hogy úgy mondjam, nyelvi magatartássá bennem a babitsi felismerés: „Nem az énekes szüli a dalt, a dal szüli énekesét”. Azokban az egykori versekben a szubjektum valóban együtt formálódott a nyelvi anyaggal, s nem egy, a versen kívül adott személyiség alakította magához a vers, a nyelv eszközeit. S ha ez mégis „személyes, önfeltáró narratívának” hat, akkor erre csak azt tudom mondani, hogy a teremtődő és megteremtődő személyiség is személyiség. S annak sincs kárára, ha személyesen hiteles. A kérdés csak az, hogy kihez, milyen személyhez viszonyítva az. Az én Érintések-beli személyiségem valószínűleg nem a szerző civil énjével összevetve az.

Költői pályáját a különböző irányzatok és stílusok váltogatása jellemzi. Ez az alkotói magatartás értelmezhető akár az identitás folytonos újrafogalmazásaként is?

Elképzelhető, hogy az olvasóim egy részében így csapódik le a dolog, s ha igen, semmi kifogásom ellene. Egy véleményen vagyok a francia költővel, Paul Valéryvel: az ember, míg fiatal, számos személyiséget hordoz magában, sorra próbálgatja őket, aztán kiköt az egyiknél, s annak érdekében mintegy elnyomja magában a többit. Felnőttként már mindenki N. N. vagy X. Y., a szerep héjként rákérgesedik a képlékeny lélekre. Én, úgy érzem, még hetvenévesen is a „próbálgatás”, a képlékenység állapotában vagyok. Semmi kedvem feladni egy lehetőség kedvéért a többit. Bár tisztában vagyok vele, hogy ez ilyen korban már lehet akár komikus is kicsit. Nem baj. Nem akarnék „Monsieur Teste” lenni. A „teste” ugyanis franciául „kéreg” vagy „maghéj”. Azonkívül pedig Valéry egyik művének a címében is benne van, így: „Mon-sieur Teste”.

Verseiből rendre visszaköszönnek a világirodalom nagy alakjai: Jób, Don Quijote, Faust, Finnegan, Behemót... Költői alkatát, a szó, a vers erejébe vetett hitét tekintve várhatjuk talán egyszer akár Vejnemöjnen alakjának a felbukkanását is?

Köszönöm az ötletet, de azt hiszem, egy kicsit még fiatal vagyok Vejnemöjnen szerepére. Őt ugyanis a világ ősanyja, Ilmatar szülte, s így egyidős volt a teremtéssel, én meg még csak hetvenéves vagyok. De majd ha késztetést érzek, hogy politikai és irodalmi életünk némely ellenszenves Joukahajnenjét a földbe énekeljem, megfontolom a dolgot.

Egy, a nyelvet mesterfokon művelő, személyes hangú, nem erőltetett humorú, a természetes játékosságát versbe átmenteni tudó költő, amilyen Ön is, miért nem ír gyermekverset?

A kérdésből egyenesen következik, hogy a gyermekversnek sajátja a játékosság és a humor. S ha ez a játékosság és humor az én verseimben is természetes módon jelen van, akkor ez azt is jelentheti, hogy némely versem esetleg idővel akár „gyermekverssé” is minősülhet. Örülnék neki. Swift sem gyermekeknek írta a helyenként meglehetősen vitriolos Guliverjét, mégis gyermekirodalom (is) lett belőle. S nem is igen vagyok meggyőződve róla, hogy a gyermekirodalomhoz kell a szándék.

Költészetének egyik kulcsfogalma a közép-európaiság. Miként határozná meg e szellemi Közép-Európa esztétikai és etikai koordinátáit?

„Közép-Európa” az én fogalmi rendszeremben „stílus”. Olyan értelemben az, ahogy általában először minden társadalmi jelenség politikum, aztán etikum – s végül esztétikum. Közép-Európa már volt politikum is (az Osztrák-Magyar Monarchia idején), etikum is, sőt ha jól megnézzük, esztétikum is (főleg a két háború között és máig). Gondoljunk csak Franz Kafkára, Karl Krausra, Musilra, az újabbak közül Hrabalra, Kunderára, Danilo Kišre, Mészöly Miklósra. Csak az elmélete késik mindennek. A szellemi Közép-Európa esztétikai és etikai koordinátáit tehát röviden úgy határozhatnám meg, hogy: abszurd Európa. Közép-Európa irodalmilag Európa kontrasztanyaga, kifordított mása, paródiája – kinek hogy tetszik.

Umberto Eco 1962-ben azt írja, hogy a világ „azért van válságban, mert a szavak rendje már nem felel meg a dolgok rendjének”. Ön így ír: „...az alkotni szó annyit jelent, mint alakítani, azaz alakot, formát adni a dolgoknak”. Véleménye szerint képes még az irodalom „formát adni a dolgoknak” vagy egyre kevesebb hatása van a „dolgok rendjére”?

Fogas kérdés. Azt persze nem hiszem, hogy a világ azért van válságban, mert a szavak rendje már nem felel meg a dolgok rendjének. Az irodalom, pontosabban az irodalommá alakított nyelv valószínűleg csak nagy áttételeken át hat vissza a „világra”. Ez a hatás az egyes ember életében szinte láthatatlan, s ezért hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy egyenlő a nullával. Más esetekben egy-egy politikai mozgalom jelszóként felkap egy írót, s akkor az okozatot kinevezzük oknak. (A nemzeti szocialisták például szerettek Nietzsche „übermensch”-ének a mezében tetszelegni, erre a szocializmus ideológusai Nietzschét megtették a fasizmus szellemi atyjának.) Az irodalom, pontosabban a művészetek csak finomítják a folyamatokat, formát adnak valaminek, mondjuk, egy nüánsznak, amely aztán pontosan ezzel a formával válik létezővé.