Nem a ti harcotok

Ige: „Történt ezek után, hogy hadba vonultak Jósáfát ellen a móábiak és az ammóniak a meúniak egy részével együtt... Ezt mondja nektek az Úr: Ne féljetek és ne rettegjetek ettől a nagy tömegtől, mert nem a ti háborútok ez, hanem az Istené...

Ige: „Történt ezek után, hogy hadba vonultak Jósáfát ellen a móábiak és az ammóniak a meúniak egy részével együtt... Ezt mondja nektek az Úr: Ne féljetek és ne rettegjetek ettől a nagy tömegtől, mert nem a ti háborútok ez, hanem az Istené... Nektek nem is kell majd harcolnotok, csak veszteg állnotok és néznetek, hogyan szabadít meg benneteket az Úr.” (II. Krónika 20:1, 15, 17)

Már a bibliai korban is tele volt a Közel-Kelet háborús konfliktussal és feszültséggel. A Káin és Ábel közti féltékeny vitától és testvérháborútól kezdődően az ígéret földjének elfoglalásán át végig kísérik ezek a véres küzdelmek az ószövetségi időket. És néha azt gondolhatjuk, hogy ezek az idők mit sem változtak, mintha a történelem frigyre lépett volna a háborúkkal, és már meg sem tud lenni nélkülük. Pedig azoknak elbeszéléséből, akik végigéltek egy háborút, nyilvánvaló, hogy nem kívánják vissza. A másik oldalon viszont a madáchi mondás is igaznak tűnik, mely szerint az élet célja a küzdés maga, és mi is mindannyian megvívtuk már gyermekként a magunk hó-csatáit, és nem is ért ez véget mindig a felnőttkori szócsatáknál, hanem az intrikákon át sokszor a tettlegességig durvulnak dolgaink. S vajon jól tesszük-e, amikor az óvodába induló gyermekeinknek a „ne hagyd magad fiam”-at sugalljuk? Vagy pedig az „okosabb enged” mondás mögé bújva a folytonos meghátrálást, meghunyászkodást kell-e beléjük nevelnünk? Vagy esetleg van valami „arany középút”?!

A Krónikák második könyve 20. fejezetében Jósáfát júdai király egy különös háborújáról olvashatunk. Moáb és Ammón népe a Holt-tenger keleti oldaláról vonul ellene, sőt már ott van egész közel, alig pár tíz kilométerre a fővárostól. Sosem volt teljesen konfliktusmentes ez a szomszédság, pedig rokon népek, hiszen Ábrahám unokaöccsének, a Szodomából megmenekült Lótnak a leszármazottai. De már az Egyiptomból kivonuló népnek is útjába áll, és Bálám varázslata révén próbálja megrontani. Pedig Izrael nem kereste a bajt és háborút velük. És most századokkal később is ők azok, akik Izrael és Jósáfát ellen vonulnak. Jósáfát király magatartása példa lehet számunkra a mai időkben is. Azt olvassuk róla, hogy bár megijedt, hisz ki az közülünk is, aki hasonló helyzetekben meg ne rettenne, de mégsem a pánik volt rá a jellemző. Nem volt elbizakodott sem, mert az sem vezet jó eredményre. Ehelyett „az Urat kezdte keresni, és böjtöt hirdetett egész Júdában. Összegyülekeztek, hogy segítséget kérjenek az Úrtól.” (II. Kr. 20:3, 4) Nagyon fontos, hogy még mielőtt a kardját kereste volna, előbb az Urat kereste meg. Nem azért, mert az Úr elveszett, hanem azért, mert őt fenyegeti az elveszés veszélye! Ilyen helyzetben jó, ha mi is először az Istennel való kapcsolatunkat vonjuk szorosabbra, hogy megláthassuk, vajon jó helyen vagyunk-e? Másodikként böjtöt tartott a király. A megtisztulás, az önvizsgálat és a hozzá kapcsolódó bűnbánat is előfeltétele annak, hogy később győztes csatát vívhassak. Harmadikként jött az imádság és a segítség kérése. Jósáfát nem fejetlenül, de nem is önfejűen indul a harcra. Emberi kapcsolatainkat milyen sokszor rontja el az, hogy gyakran már csak a veszélyeztetettség látszatára is azonnal visszavágunk, vagy azt mondjuk, hogy legjobb védekezés a támadás. Csakhogy ez ahelyett, hogy elkerülné, inkább mindig gerjeszti a bajt. Ha az önvizsgálatról feledkezünk meg, akkor a mi hibáinkért is a másikat tesszük felelőssé, s ez sok igazságtalan békediktátumnak, családi feszültségnek az elrákosodását okozza. Az imádkozó Jósáfát kész arra, hogy meghallja Isten tanácsát, útmutatását és biztatását. És rájön arra, hogy nem neki kell Istent a saját háborúja céljainak megnyerni, hanem ő lehet az Úr harcainak részese és győztese. Sőt hadakoznia sem kell, csak veszteg állnia, mert az Úr hadakozik érte.

A bűn, a kárhozat s a pokol fenyegetésében, az elmúlással és a halállal vívott emberi mértékkel vesztes csatáinkban Isten az, aki ma is odaáll mellénk. Mikor Jézus Krisztusban fölvette fájdalommal és betegséggel terhelt testi létünket, megvívta a kísértések csatáját az ördöggel a pusztában. Eleget tett a golgotai kereszten a mi vesztes bűncsatáinkért is, mikor az egyszeri tökéletes áldozatot bemutatta, és kimondta, hogy „elvégeztetett”. Feltámadásával diadalmaskodott a halál fölött is, hogy halálfélelmeinkben megszabadítva az örök élet reménységét adja. Mi pedig a zsoltáríróval együtt vallhatjuk: „Hagyd az Úrra utadat, bízzál benne, mert ő munkálkodik.” (Zsoltárok 37:5)

A szerző református lelkész

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Korábbi cikkek a témában

Ezt olvasta már?