Négy nap dzsesszben

Az új helyszín, az Incheba remekül bevált, annak ellenére, hogy a költözést a kényszer szülte. Nyilván sokan emlékeznek még a hat évvel ezelőtti hangos sirámokra, amikor a több évtizedes törzshely, a PKO végleg „elesett”. Voltak, akik máris temették a Pozsonyi Dzsessznapokat, mondván, hogy a lerobbant szocreál épülettel együtt oda az egyedi hangulat is. Nem lett igazuk, a hatalmas, modern, leszőnyegezett teremben senkinek sem hiányzik a tolakodás és a levegőtlenség, nem beszélve az állandó parkolási gondokról, amelyek szintén megszűntek. Plusz egy esteAki a külföldi sztárok mellett a hazai élvonalra is kíváncsi, csütörtökön még ne az Incheba, hanem a régi vásárcsarnok felé vegye az irányt. Az est pörgősnek ígérkezik: tizenkét zenekar, illetve előadó váltja egymást két színpadon, tíz-tíz perces programmal. Ez a szigorú dramaturgia senkinek sem derogált, sőt, a szervezők szerint akkora volt az érdeklődés a fellépni vágyók részéről, hogy még válogatni is kellett közülük. Az est végén a brit James Taylor, a Hammond-orgona szakavatott bűvölője lép színpadra kvartettjével, természetesen nem csupán tíz perc erejéig. Október 24-től, azaz péntektől már minden a megszokott kerékvágásban zajlik: Incheba, naponta öt-hat koncert két színpadon, a nagyteremben a sztárok, a kisteremben a feltörekvők. Itt és most nincs lehetőségünk mind a 16 fellépő bemutatására, azért sem, mivel a paletta zeneileg is rendkívül széles: a tradicionális dzsessz mellett a blues, a latin ritmusok, sőt a funk is felbukkan a kínálatban. Ezért csupán három kedvencünket ajánljuk, valamint a fesztivál magyarországi fellépőjét. Zenével az apartheid ellenPénteken, október 24-én a dél-afrikai trombitaművész, az apartheidellenes mozgalom egyik ikonja, az idén 75 éves Hugh Masekela érkezik csapatával. Már akkor „világzenét” játszott, amikor e műfaji megjelölés kitalálói még a világon sem voltak. Elég fiatalon összetűzésbe került a hatalommal, ezért 1960-ban először Londonba ment, ahol a hegedűvirtuóz Yehudi Menuhin segítette őt zenei tanulmányainak folytatásában, majd New Yorkban bukkant fel olyan zenészek társaságában, mint Dizzy Gillespie, Louis Armstrong vagy Harry Belafonte. Miközben egyre szélesebb körben ismertté vált, hazájában sorra mészárolták le barátait, egykori zenésztársait. Masekela mindenképp haza akart térni, de Belafonte szerencsére lebeszélte erről. Maradt hát Amerikában, belecsöppent a hippimozgalomba, Jimi Hendrix és Sly Stone társaságában zenélt, sőt a The Byrds egyik lemezén is ő fújta a trombitát. Feleségül vette Miriam Makebát, a dél-afrikai szabadságharc másik vezető művészét, és bár nem élhettek hazájukban, a fekete kontinensen maradtak és dalaikkal tovább harcoltak Nelson Mandela szabadon bocsájtásáért. Elévülhetetlen érdemük van a „téma” ébren tartásában, és abban, hogy olyanok is értesültek a feketék elnyomásáról, akik nem foglalkoztak politikával. Miután elváltak útjaik, Masekela visszatért Amerikába, közreműködött Paul Simon híres Graceland című albumán és részt vett a lemez világturnéján, majd zeneiskolát alapított hátrányos helyzetű fekete fiatalok számára. Csak Mandela kiszabadulása után tért vissza Dél-Afrikába, azóta is ott él. Vasárnapi vigasságA vasárnapi program egy hazai formáció, a Gajlík-Hodek-Oravec-Ragan Group koncertjével kezdődik a nagyszínpadon. Az alkalmi kvartett dobosa a tizenhét éves, komáromi Hodek Dávid, a hazai dzsesszélet csodagyereke, aki 11 évesen már nemzetközi sztárokkal játszott együtt. Az est legnagyobb sztárja pedig a hangszerét elképesztő lazasággal kezelő, új játéktechnikákat kitaláló, ötszörös Grammy-díjas amerikai Victor Wooten, a világ három legjobb basszusgitárosának egyike. Ez ugyan nem hivatalos státusz, annyi azonban bizonyos, hogy Stanley Clarke és Marcus Miller társaságában turnézta körbe a világot. A három tenor mintájára alakult trió 2008-ban a Pozsonyi Dzsessznapokra is eljutott – akkor vált tapinthatóvá mindenki számára, hogy a PKO túl kicsi három ekkora zenésznek. Wooten basszusgitárja nem egyszerűen ritmushangszer, hanem sokoldalú szólóinstrumentum, amelyből a kristálytiszta üveghangoktól a vad tekerésekig bármit elő lehet csiholni. Ugyanakkor mégsem egy technikamániás virtuózzal van dolgunk, hanem egy érzékeny, nagyszerű zenésszel, ami abból is látszik, hogy egyik legnagyobb slágere egy áhítatos vallási dal, az Amazing Grace feldolgozása. Magyar–izlandi kombóAz utóbbi években mindig van egy-egy magyarországi vendége a dzsessznapoknak. Idén a Djabe érkezik 24-én. Izgalmas, egyéni zenéjükben a dzsessz a magyar népzene és a világzene elemeivel keveredik. Első számú komponistájuk, Barabás Tamás a legvirtuózabb magyar basszusgitárosok egyike. Kovács Ferencről pedig azt mondta a vele többször dolgozó Archie Shepp, hogy a világ egyik legjobb hegedűse, aki emellett úgy trombitál, mint Miles Davis. Kovács zenélt már Dave Murray-vel és Hamid Drake-kel is. Djabe afrikai ashanti nyelven szabadságot jelent. Ezt a szabadságot elsősorban a zenei stílusok és hangszerelések szabad fúziójára érti az idén húszéves zenekar. Eddig tizenhét lemezt adtak ki, ebből kettőt Steve Hackettel, a Genesis egykori gitárosával. A pozsonyi koncertre magukkal hozzák az izlandi Gulli Briem ütőhangszerest is, a legendás Mezzoforte zenekar alapító tagját, aki azóta Madonnával és Brjörkkel is dolgozott együtt.