Ne feledkezzünk meg a diákról!

# Dömötör Ede illusztrációs felvételeÉs akadnak, akiktől elvárnánk, hogy hallgassanak, s ők mégsem teszik. Mindamellett, hogy lojális vagyok jelenlegi munkahelyemmel, a Bél Mátyás Tudományegyetem Hungarisztika Tanszékével szemben, én magam is támogatom egy szakmailag megalapozott magyar egyetem megalapítását. De most nem csupán jelenlegi véleményemet óhajtom hangsúlyozni, sokkal inkább a tíz-tizennégy évvel ezelőttit (1989–93). S nem csupán a sajátomat.

1989-ben kezdtem tanulmányaimat az akkori Nyitrai Pedagógiai Karon. Szlovák-zene szakos voltam. Magyar szak akkor már két éve nem nyílt. Az iskolának tanszékenként átlag 1-3 magyarul is oktatni képes pedagógusa volt. Jött a forradalom, s a helyzet megváltozott. Hónapok alatt felvételt nyertek a tanszékekre magyar oktatók (egy részüket mára elüldözték), új szakok nyíltak – így lépett át az én csoportom is két társunk kivételével szinte testületileg magyar szakra –, s egy-két éven belül a hallgatók összlétszáma, beleértve a magyar hallgatókat is, megsokszorozódott. Az akkori dékán helyébe a sok szempontból nem ideális, de a fejlesztéseket szívügyének tekintő és korrekt Pastier úr lépett. A Kar statútumába hosszú évek után bekerült az addig csupán hallgatólagosan meglévő, ám de jure nem létező magyar tagozatot definiáló cikkely. Pastiert székében később felváltotta Liba professzor, aki kifejezetten magyarellenes politikát folytatott. Az időközben Pedagógiai Főiskolává fejlődő intézmény okirataiból a magyar tagozat tudomásom szerint már hiányzott, magyarán évekig arról volt szó, amiről szó sem lehetett. Időközben sor került a Nemzetiségi Kultúrák Karának előkészítésére, sor kerülhetett volna megalapítására is, de ezt megakadályozta egyrészt a politika, másrészt egyes (nem csupán szlovák) oktatók vagy tanszékek ellenállása is. Ez az elutasítás szerintem csupán néhány szempontból volt szakmailag indokolt, és meglehetősen hasonló érvek/ellenérvek hangzottak el akkor, mint ma az egyetemalapítás ügyében. 1993-ban fejeztem be tanulmányaimat, azóta kissé távolabbról, más fórumok által figyelem az ÜGYET, de figyelem, és lehetőségeimhez mérten támogatom. A ma már egyetemként működő intézmény jelenleg sem rendelkezik magyar karral vagy nemzetiségi karral, helyzete a többi felsőoktatási intézményhez hasonlóan nehéz, ezenfelül a kar meg nem alapítása miatt a politikai figyelem fókuszában van. Kluvanec rektor úr deklarált céljait a valóságban nem valósította meg (viszont örüljünk, hogy nem egy Liba ül a helyén!...). Állítólagos folyamatos munkája inkább tűnik diplomatikus, és néha kevésbé diplomatikus időhúzásnak, helyezkedésnek, mint az egyetemet fejlesztő szakmai tettek sorozatának. Mindezek ellenére örvendetes, hogy ma az ottani tanszékek képesek magyar nyelven oktatni, s színvonalasan ellátni a magyar pedagógusképzés feladatát.

Hát igen, az említett – igaz, betetőzetlen – fejlődés néhány varázsütésnek köszönhető. Jött egy szlovákiai magyar jó tündér, aki hármat suhintott, mert három a magyar igazság, és másfél évtized alatt elviselhetővé vált a helyzet. Megjegyzem, eközben az országban gomba módra nőttek ki a földből a különböző egyetemek. Szóval bökjem ki végre, mi bánt. Illetve mi dühít. Egy csomó ember a babérjain ült akkor is, most is. Helyezkedésből jeles! Jómagam négyéves nyitrai tartózkodásom alatt alelnöke voltam a Juhász Gyula Ifjúsági Klubnak, egyik nyitrai alapító tagja, országos választmányi tagja a Magyar Diákszövetségnek, a későbbi Diákhálózatnak, tagja a kar magyar diákparlamentjének, tagja a kari Diákparlamentnek és tagja a kar Szenátusának. És tanúja annak, hogy hány ember lapított és félt és keresztbetett és besúgott! És tanúja voltam annak, hány oktató dolgozott akkor a magyar nyelvű felsőoktatás érdekében! És hány ellene! Előbbiek nevét saját érdekükben nem közlöm. Bármikor módjuk van nyilvánosan hangot adni véleményüknek, ha nem teszik, okuk van rá. Utóbbiakét nincs gyomrom közölni. És tudok valamit, ami még nem hangzott el az egyetem alapításának kontextusában, s gyanítom, ha most nem írom meg e cikket, talán egyáltalán nem is hangzana el. Senki nem emlegeti ugyanis azon magyar (és nem magyar) diákokat, akik 1989-ben az utcán és a sztrájkbizottságban ugyanazt kockáztatták, mint prágai társaik napokkal előttük. Akik igen kevés számú magyar oktató segítségével kiverekedték a magyar szakot, kiverekedték a magyar tanárok felvételét, kiverekedték a magyar oktatás jogát, a magyar nyelvű vizsgalehetőségeket. Akik a szenátusban kiverekedték a költségvetés megfelelő részét, a tagozat alapokmányokban történő definiálását. Akik előadókat és közéleti személyiségeket hoztak a karra, akik társadalmi, kulturális és politikai lobbit végeztek a nemzetiségi vagy magyar kar ügyében az iskolában, oktatásügyi minisztériumban és megfelelő magyarországi fórumokon (a volt FMK, a Magyar Polgári Párt és a két politikai mozgalom képviselői igazolhatják), akik nem kevés időt, pénzt, külföldi utat áldoztak a nyitrai magyar kulturális közeg felvirágoztatásáért, könyvtárfejlesztésért stb. Akik előbb bőrüket, később tanulmányaikat kockáztatták azért, hogy az akkor már nem új egyetemalapítási gondolatot reálissá tegyék. És még sorolhatnám, mit tettek a Rusznákok, Dolníkok, Nagyok, Mészárosok, Erdélyiek, Domsitzok, Juhászok, Lelkesek, Gálok, Klobusiczkyk, Alexovicsok, Szabók, Krojerok, Petőczök, Máték, Simonok stb. a pedagógiai karon, valamint sokan a Mezőgazdasági Főiskola diákjai közül. Sorolhatnám, ha mindenkire emlékeznék, ha nem csupán arcokat látnék magam előtt. Rengeteg barátságos arcot. Olyanokat is, akik nem voltak vezérek, de ott álltak mögöttünk, ha kellett. S énekelték, hogy „holnap Komáromba indulok”. Rengeteg arc. Sokakat, a fiatalabbakat alig ismerem. Lám, – szégyellem, de – a neveket lassan én is elfelejtem. Csoda, hogy más elfelejti? Nagyon örülnék, ha valahonnan előkerülnének az akkori jegyzőkönyvek és más dokumentumok. Máig csupán egyetlen diákot tüntettek ki, Szabó Zoltánt, őt sem diákként, hanem a Selye János Egyetemért Alapítvány igazgatójaként. Érdemei elvitathatatlanok. Csakúgy, mint másokéi. Erre szerettem volna emlékeztetni, mindenkit, aki ma is harcol az ÜGYért, a mi ügyünkért. A diákok ügyéért! Hogy a diákokról ne feledkezzünk meg, mert a diákok a legfontosabbak! S ha a mai közéletben aktívan részt nem vevő társak neve lassan feledésbe merül is, érdemeik, eredményeik is építik a komáromi magyar egyetemet! Nem tudom, megköszöni-e ezt nekik valaha valaki, gyanítom, egyszer igen, de én megteszem már most. Kissé romantikusan, kissé patetikusan, de tizennégy esztendő után is őszintén:

Kedves barátaim, diáktársak! A magam és a gyerekeim nevében köszönöm nektek akkori munkátokat és erkölcsi kiállásotokat – amely akkoriban csöppet sem volt természetes –, köszönöm a támogatásotokat, köszönöm, hogy a társaim voltatok. Vagytok. Ma ugyan egy másik egyetemen oktatok, a majdani komáromi egyetem viszont az enyém is lesz. És a tiétek is. Mert nem csak az mászta meg a hegyet, aki a csúcsot elérte, hanem az őt alulról biztosítók is, nem csak az alapít egyetemet, aki az alapító okiratot ellátja kézjegyével. Mi is ott voltunk, s ma is sokan, ki lélekben, ki testben, ott vagyunk. Tagadhatatlanul. Még egyszer KÖSZÖNÖM!

S ha kapunk meghívót, találkozunk a megnyitón!