Ne essünk önmagunk csapdájába

Ez jutott eszébe Hubay Miklós, Vas István és Ránki György zenés darabja kapcsán, amelyet nemrég mutattak be ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében?

Elolvastam a művet, és arra gondoltam, hogy benne vagyunk egy olyan világatmoszférában, amikor a háború a szörnyűséges valóság. Itt van velünk, körülöttünk. A menekültekkel, a felkavaró hírekkel, a napi beszámolókkal, s mindezt a bőrünkön érezzük. Abba rémül bele az ember, hogy az első világháború óta eltelt egy bő évszázad, és József Attilának igaza van. Spiró György Ahogy tesszük című darabjának egyik dalszövegében el is rejtette ezt a sort 1988-ban. Általam, a darab főhősével mondatta, énekeltette el, és ezzel a borzalommal szembesülünk most, 2023-ban. Hogy a dolgok nem fejeződtek be 1918-ban. Felsejlett közben egy Radnóti-vers is, amikor olvastam a darabot. A la recherche a címe, a költő utolsó verseinek egyike, amelyet Szerbia vad hegyei között, egy fogolytáborban írt. „Szálltak a gyors behívók, szaporodtak a verstöredékek, / és szaporodtak a ráncok a szépmosolyú fiatal nők / ajka körül s szeme alján…” A mi előadásunk a mű két központi alakja, Bálint és Júlia, vagyis Radnóti Miklós és Fanni csodálatos, tiszta szerelmének a megidézése, három éjszakában elmesélve. Kollégáimmal együtt úgy fordultunk a mű felé, a zenei részekhez is, hogy a mostani élethelyzetünket is lássa a néző, személyes vallomásunkkal a mai világról.

A kultúra területén, színházi berkekben is erősen rezonál a darab, hiszen operaházak, balett-, sőt prózai társulatok is jeles művészeket, kortárs és klasszikus írókat közösítettek ki csak azért, mert orosznak születtek.

Engem ez is drámaian megráz. Micsoda barbár dolog ez! Az egyetemes kultúra értékeiből veszítünk ilyen döntésekkel. Csehovot játszunk, Tolsztojba, Turgenyevbe, Dosztojevszkijbe kapaszkodunk. Nem lehet ilyen vakon cselekedni. Önmagunk csapdájába esünk. Ezt nem hagyhatjuk, nem engedhetjük meg. Protestálás, kiállás, demonstrálás van a mi előadásunkban, az Egy szerelem három éjszakájában.

Nem véletlen, hogy a darab dalszövegeit Vas István írta, hiszen szoros barátságot ápolt Radnóti Miklóssal.

Radnóti írja a naplójában, hogy egyszer együtt elmentek Babits Mihályhoz. Előtte elküldték neki a verseiket. Babits elolvasta azokat, és beszélgettek róluk, majd azt kérdezte tőlük: „Milyen nyelven beszélnek?” Mondták, hogy németül, franciául, latinul. Babits szelíden visszakérdezett: „Angolul nem?” Nem, felelték. És a két fiatal, ambiciózus költő, írja Radnóti, szégyenkezve elhallgatott. S azonnal elkezdtek angolul tanulni. A Téli regét később Radnóti fordította magyarra, a III. Richárdot Vas István. Fantasztikus kincseket köszönhetünk nekik.

Két kollégájával, Kern Andrással és Lukács Sándorral a napkeleti bölcseket, Gáspárt, Menyhértet és Boldizsárt formálják meg az Egy szerelem három éjszakájában. Elválaszthatatlanok, összetartoznak, mindig együtt jelennek meg a színen.

Beszélni is csak együtt lehet róluk. Hárman jelentenek egyet. Az Időt. Velük kezdődik, és velük ér véget az előadás. Drámai pillanatokban bukkannak fel, olykor látomásként. Attila, a rendezőnk a halál pillanatától vezet vissza bennünket ahhoz az életszakaszhoz, amikor még jó volt együtt lenni.

Így, ebben a felállásban ez a trió nagyon régen nem játszott egy darabban.

A Popfesztiválban, a Harmincéves vagyokban, a Bűn és bűnhődésben, a III. Richárdban és a Vak Béla királyban játszottunk együtt. Utóbbiban majdnem negyven éve. Aztán szétválasztottak bennünket sajnos. Ketten-ketten, külön-külön követtük egymást a színpadon. Hármunkat együtt valóban most láthat újra együtt a közönség. Különleges próbafolyamat volt ez, és minden előadás az. Amíg jelenésre várunk a társalgóban, sok-sok évvel ezelőtti személyes történeteket elevenítünk fel, emlékezetes előadások jönnek vissza, hiszen mind a hárman része vagyunk a Vígszínház elmúlt ötven évének. Sok-sok vidámság szövi át az együttlétünket.

Négy vígszínházi kollégájuk, Venczel Vera, Darvas Iván, Somogyvári Rudolf és Tahi Tóth László játszott az Egy szerelem éjszakája 1967-es filmváltozatában. Őket is emlegetik?

Lukács Sándorral közös az öltözőnk a Pesti Színházban. Hosszú évekig Tahi Tóth László is velünk öltözött. Zárt személyiség volt, de akit közel engedett magához, azzal már szorosabb kapcsolatot ápolt. Igen, ők ma is velünk vannak. Úgy beszélünk róluk, mintha hozzájuk is beszélnénk. Mintha ott ülnének mellettünk. Ez a szép az egészben. Mindig nagyon jó közösség volt a Vígszínház társulata. Akkor is befogadó, kitárt karú, magához ölelő, amikor én kerültem oda. Az igazán mély barátságok munka közben születnek. Emlékszem, milyen kíváncsi volt Somogyvári Rudolf a fiatalokra. Minden premieren ott ült. De kiemelhetem Darvas Ivánt is, akivel még a Vígszínházon kívül is dolgozhattam, a Liszt Ferenc című sorozatban. Barátságába fogadott. Tőle kaptam meg Európának azt a kultúrtörténetét, ami nagyon fontos volt számomra, és sok mindenhez közel vitt, amiről addig nem volt tudomásom. Venczel Verával utoljára az általam rendezett Sógornők című produkcióban dolgozhattam együtt. De hirtelen egy drámai betegséggel kellett szembenéznie, s így nem játszhatta tovább a szerepét. Onnantól kezdve soha többé nem lépett színpadra. Őszinte, finom lény volt. A tekintetével kristálytisztává változtatta azt a sávot, ahol emberi viszonyba lehetett kerülni vele, akár csak egy párbeszéd erejéig. Sugárzóan tiszta, a legfinomabb külső és belső szépség, odafigyelés, törékenysége ellenére óriási belső erő jellemezte. Kitartó és odaadó, fantasztikus léptékű művészet az övé.

Giuseppe Tornatore filmjét, a Cinema Paradisót látta anno?

Igen. Nagyon szerettem.

Csak azért kérdezem, mert Tornatoréhoz hasonlóan az ön gyerekkorából sem hiányzott a mozi. Ráadásul a nagypapája építtette a házuk mögött, Ibrányban. Az államosítás után pedig ott maradt, mint mozigépész.

Azért is örültem a Cinema Paradisónak, mert a saját sorsomat is megidézte.

Amikor az Egy szerelem három éjszakája filmváltozatát vetítették a mozik, ön tizennégy éves volt. Megmaradt belőle valami, ha látta?

Csak arra emlékszem, hogy a Film Színház Muzsika írt róla. Az járt nekünk. Apám rendszeresen előfizette. Egy bakelitlemezen találkoztam először a történet dalaival. A főiskola lemeztárában akadtam rá. A Petőfi színházbéli ősbemutató szereplői énekelték fel a számokat. A dalok között Gábor Miklós narrációjában halhattam a darab sztoriját. Különös zenei világ nyílt meg előttem. Az addig operettízlésen nevelkedett közönség kicsit furán szembesülhetett Ránki György zenéjével, amelyet Petrovics Emil vezényletével örökítettek meg. Vas István memoárjából és a felesége, Szántó Piroska feljegyzéseiből tudom, hogy mennyit harcoltak a darab bemutatásáért. Néhány évvel vagyunk az 56-os események után, még akasztanak, zajlanak a halálos ítéletek, amikor előkerül egy téma, amely addig szőnyeg alá volt söpörve. Háborús bűnökről, iszonyú gaztettekről nem lehetett beszélni. Ezzel a kérdéssel később is nagyon óvatosan bánt a politika.

Visszatérve a nagypapára, építhetett volna akár mészárszéket is. Miért döntött a mozi mellett?

A húszas évek végén, a harmincas évek elején járunk, a nagy gazdasági világválság idején. Eladta a malmot, mert rájött, hogy nem sok értelme lenne megtartani, és szétnézett, hogy milyen új vállalkozásba kezdhetne. Bátran változtatott az addigi életén. Látta, hogy az akkor még kiskamasz apám a barátaival minden hétvégén a szomszéd településre gyalogol moziba, és kiváló ösztönnel, jó szimattal elismerte, hogy ebben van üzlet. És a háza mellett, a nagy kertben egyszer csak ott állt a mozi, és az új vállalkozása is sikeres lett, jól jövedelmezett. Szerették az ibrányiak. A testi étek után mindenkinek jól jött a szellemi étek. A háború után, 1948-ban államosították a mozit, de nagyapám maradhatott a mozigépész. Hiszen ő értett hozzá. Így továbbra is ő szolgáltatta a legteljesebb hatású kulturális élményt a helybelieknek.

Az unokája pedig ott lehetett mellette. Közelről nézhette, hogyan fűzi be a filmtekercset, és mindent látott, ami a mozivásznon történt.

Igen, ha csak tehettem, mentem fel hozzá a mozi gépházába. A későbbi kollégáim nevét is akkor tanultam meg. Az egész magyar színésztársadalom ott vonult fel előttem a filmekben. Már akkor mindenkit ismertem, amikor még nem is tudtam, hogy színész leszek, és majd közéjük fogok tartozni. Ez erősen motiválta a pályaválasztásomat.

Miben reménykedik, minek örülne 2023 végén? Milyen legyen ez az év?

A napi küzdelmek mellett jókedvű ember vagyok, tele munkavággyal. Minden reggel örömmel ébredek. Előttem egy új nap, és annyi jó történhet! És hazajönni is nagyon jó. Olyan drámai helyzettel, mint most, nem szembesültünk még. Márai Sándor első emigrációban írt művét tolmácsolom a Vígszínház Házi Színpadán.

A polgári Európa és Magyarország pontos korrajzát. Mélységes vallomást egy értékvesztett időszakról.

Történelmünk drámai eseménye, az Anschluss, Ausztria 1938-as hitleri megszállása a történet kezdő dátuma. Ezt gondolja végig, mutatja meg az író. Azon a napon, abban a pillanatban senki nem gondolta, hogy elindul egy olyan világfolyamat, ami embermilliók tragédiájához, hatalmi rendszerek szétzuhanásához vezet. Márai Sándor, a legnagyobb és legnépszerűbb magyar írók egyike tíz évvel azután, hogy Ausztriát magához rántja Németország, azt a kifejezést olvashatja az útlevelében, apolit, vagyis hontalan. És éppen egy éve elindult a sorsnak az a gombolyagja, amelyről nem tudjuk, hova fog gurulni. Az látszódik, hogy a bennünket körülvevő világ hónapról hónapra egyre szűkebb, zubbonyszerűbb lett, és ez nagyon rossz. Annak örülnék, ha ez a helyzet a lehető leggyorsabban pozitív irányt venne.

A szerző a Vasárnap munkatársa