Nagy Hajnal Csilla: Hét: Lilla

Tegnapról megmaradt kiflikatonákat reggelizik, és közben a maga mellé sorakoztatott négy kockát nézi. Szeretné addig homályosítani a tekintetét, mígnem elfelejti az ízüket. Fülel, ha mozgolódást hallana, akkor egyszerre kell megennie mind a négyet, a ház többi egység embere nem láthatja meg. Mélyen alszanak, a ház különböző szegleteit szuszogva össze. De a csokoládénak meg kell evődnie, micsoda ocsmány szó, rázza a fejét, és mégis. Túl izgatott, túl hevesen várja, hogy milyen íze lesz a következő táblának, amelyet délután kap meg. Nem. Nagyot nyel, aztán kettéharapja az első kockát, azt is lenyeli. Ma jön be hozzá a férfi, akinek sehogy sem tudja megjegyezni a nevét. Minden egyes ruhadarabján, változatos pontokon, felfedezhető egy hímzett N betű. – Anna varrta rá – mesélte egyszer a férfi nevetve Lillának, mintha annak tudnia kéne, kiről van szó. – Ezzel a betűvel kezdődik a kedvenc Beatles-dala, ami szerinte rólam szól. De azt sosem mondta el, melyik dalról van szó. Délelőtt érkezik, körülbelül hétnapos borosta öleli körbe nyugodt arcát, együttérző sóhajjal áll meg előttem. Sosem kellett tőle semmit elkobozni, sokszor próbáltam már elképzelni, milyen ollókat használ N., de még nem mertem megkérdezni. Úgy képzelem, hogy egy bonyolult, szinte megfejthetetlen szerkezetű ollója van, ezzel vágja le ruhájáról a rojtokat, hisz még egyet sem láttam rajta soha, ezzel nyit fel minden gumicukros-, fűszeres-, tengerisós-, gitárhúros-, kenyeres-, fényképes- és vitaminoszacskót. Úgy képzelem, olyan dolgokat is ollóval bont fel, amelyekhez egyáltalán nem is volna erre szükség, de a börtönbe sosem hozza ezt az ollót magával. Homorítok miatta a szabályokon. Csak egy kezdőbetűt mond, minden héten mást látogat meg, és egy könyvet visz be hozzá. Belelapozok, miközben felolvasom neki, kik vannak ezzel a kezdőbetűvel odabent. Ma egy Bukowski-verseskötetet hozott, és épp fontolgatja, hogy Laurának vagy Lázárnak adja-e oda. Olvastad?, kérdi, bólogatok, aztán jelzem a rendszerben, hogy Hanrug Laurához látogató érkezett. Mikor kijön, megkínálom őt egy kocka csokival, N. fáradtan, mosolyogva hárítja el, és csak egy pillanatra áll meg, én pedig végigfutok rajta a tekintetemmel, és hiába emlékszem, hol voltak a hímzett N betűk rajta egy fél órával ezelőtt, ilyenkor elhomályosulnak a szemem előtt, valószínűleg ügyetlenül leplezett kétségbeeséssel nézek utána, ott, az ingujján biztosan volt egy, nem emlékezhetek ennyire rosszul, sehol sincs, mintha soha nem is lett volna, mintha odabent ruhát cserélt volna valakivel, vagy mintha minden betű a bélés oldalára bújt volna. Megeszem a kocka csokit, azok közül, amelyeket nem lehetett elosztani héttel. Ez mindig megnyugtat. Lillának ma nincs sok dolga, hétfőn kevesen bírják elviselni az olyan rácsokat, amelyeket nem az ő számukra készítettek oda. Papírfigurákat próbál hajtogatni, összegyűlik a nap folyamán legalább harminc, senkire sem hasonlítanak, egymásra és önmagukra a legkevésbé. A látogatási idő vége felé megérkezik Ursula fia, az egyetlen látogató, aki nem csinál úgy, mintha először járna itt. Kifelé menet kabátja belső zsebéből fáradtan előhúz egy tábla csokit, és a pultra rakja, Lilla izgatott, tudja, hogy addig nem ehet az új csokiból, amíg a régit nem fogyasztotta el, de már nem ugyanolyan az íze, már elkezdett megszikkadni, és különben is, túl ismerős, vége lehetne már ennek a hétnek, lepleznie kell az izgatottságát, máskülönben sosem lesz vége, érzi, ha kimutatná a benne forrongó izgalmat, a férfi nem adná oda neki a csokoládét, hiszen pont arra van szüksége, hogy akinek odaadja, azt ez a legkevésbé se érdekelje. Hazafelé végig halkan dúdol valamit, épp annyira halkan, hogy halljam, de ne ismerjem fel, kinyújtja a nyelvét, egy pillanatra úgy tűnik, rám, de aztán csak ráhelyezi az utolsó előtti kocka csokoládét, még kétsaroknyira van az otthontól, megáll, lehunyja a szemét, Annára gondol, elképzeli, mindig másmilyennek képzeli, most épp vastag a bokája és finoman húzott a szeme, és nagyon kék, és a haja is, bizonyos szögből és megvilágításban, de mindig csak olyankor, amikor Anna nem láthatja. Sőt, amikor senki nem láthatja. Csak Lilla láthatja és én. Csak én és Lilla. Amikor belép az ajtón, nem szólal meg, nem hívja fel magára a figyelmet, mert ekkor eszébe jut, mit fog ma este a kádban olvasni. Enyhén remegni kezd. Ennek valakire emlékeztetnie kellene őt, úgy érzi, de fogalma sincs, hogy kire. Igyekszik teljesen hangtalanul készíteni el körülbelül tíz egység tojásból a rántottát, félelmetes lassúsággal szeleteli a paradicsomot, a hagymát és a paprikát, hogy mire a kés a deszkához érne, megállhasson, az utolsó milliméteren. Az Üvegbura dacosan néz rá a polcról. Úgyis tudja, hogy Lilla le fogja őt venni, aztán együtt fognak fürödni, nincs vesztenivalója. A hátlapon Sylvia minden héten egy kicsivel halkabban nevetgél. Legszívesebben odaadná neki az utolsó kocka csokoládét, és nem tudja, hogy haragból vagy kedvességből tenné. Ruháit a csempére dobálja, a könyvet a kád a szélére, és megáll a tükör előtt. Egyetlen, lassú mozdulattal integet nekem, és nyelvemre helyezi az utolsó kocka csokoládét. Legszívesebben belefullasztana engem. De mindig meglepődik, hogy az utolsó kocka megint ízlik neki, hétfőn este fogyasztja a legnagyobb ámulattal, és erről folyton elfeledkezik, mintha előtte egész héten azon dolgozott volna, hogy ne emlékezzen rá, mennyire élvezi az utolsó kocka csokoládét.Beleereszkedik a vízbe, aztán mire kihűl a víz, kihúzza a dugót. A falnak támasztom a papírlapot, és leírok mindent, amiről én nem tudhatok. Felírom rá az összes nevet, amit ismerek, miközben a börtönből hazahozott papírfigurák szétázott foszlányai éhesen ereszkednek a vízzel a kád aljára. Egyre elnehezülnek a szemhéjaim, ahogy próbálom kibetűzni az összemosódó szavakat. Messzire hajítom a tollat, koppan a falon és a csempén is, körbefutja a házat a visszhang. Lilla hétfőn a kádban alszik el.