N. Tóth Anikó: HABÓK

Törpincs nyakát valami birizgálta. Hiába hessegette el, hajtotta el, újra és újra visszatért a csikizés. Elvesztette a türelmét. Megragadta az idegesítő tárgyat. Hát egy fűszál volt. Törpincs igencsak elcsodálkozott, hiszen tele volt firkálva. A kacskaringós betűkből a következőt olvasta ki:  
Ne törd soká kobakod,
Keresd a Kalakocs-patakot!
– Ez alighanem nekem szól – gondolkodott hangosan. A fűszál hevesen bólogatott. Ennek köszönhetően Törpincs észrevette, hogy a másik felén is van valami.
– Útbaigazítás! – ismerte fel örömmel a krikszkrakszokat.
Búcsúzóul megemelte ördögbársony kalapját, s már indult is. A térkép alapján egykettőre eljutott a patakig. Igazán csinos patak volt: szürkéskék és fehér kövek csücsültek a medrében, csipkés habok úsztak csobogó tetején.
– Cslipcslup, kalakocs, liccs-loccs, csao, Törpincs! Nemhiába csörgedezek, csordogálok, csillogok, csörömpölök, csak idecsöppentél! Csupán csettintek, hogy csúszós a partom, és feszt fecsegek, vagyis fröcsögök, sőt fröccsenek, ha közelebb jössz, csuromvíz lehetsz, de minimum csatakos vagy csapzott! Csacsogásom csalóka, korántsem vagyok olyan barátságtalan, amilyennek látszom! Csakugyan, te meg milyen csendes csibész vagy!
– Hiszen nem hagysz szóhoz jutni – méltatlankodott Törpincs. – Amúgy meg egyáltalán nem vagyok csibész.
– Bocsi, én meg már csak ilyen vagyok. Szólíthattalak volna akár csirkefogónak is!
– Elég csiszolatlan a modorod – mondta csípősen Törpincs.
– Csak viccelek, nem csúfollak! Mindjárt lecsillapodok. Csoda boldog vagyok ám, hogy erre csavarogtál! Végre nem csupán magammal csevegek.
– Nem csavargok, de még csak nem is csellengek – magyarázta Törpincs. – Egy elveszett tárgyat keresek. Üzenetet kaptam, hogy itt…
– Firkancs küldte – loccsant a patak.
– Az meg kicsoda? – kérdezte Törpincs. – Sose hallottam róla.
– Egy csodabogár. A Csalitosban lakik, de folyton csatangol. Rímeket ácsol, farag és csiszol, csapongó üzeneteket csatol azoknak, akikről úgy gondolja, rászorulnak.
– De miért küldött pont hozzád?
– Csapnivaló a következtetőkészséged, csaknem olyan, mint egy csecsemőé! – jegyezte meg a patak. – Azt hittem, csavarosabb az észjárásod!
Törpincsnek nem estek túl jól ezek a kijelentések. Zavarában csuklani kezdett.
– Na jó, elég a csipkelődésből, Kalakocs! – intette le saját magát a patak. – Úgy gondolom, segítségre van szükséged. Szeretnéd megtalálni, amit elvesztettél, ugye?
Törpincs bólintott.
– Méghozzá nem csekélységről, hanem nagyon is fontos dologról van szó, ugye?
– Igen, egy könyvről – vallotta be Törpincs.
– Csak nem a híres ezermesterkönyvet keresed?! – csobbant izgatottan a patak.
– De bizony azt! – mondta szomorúan Törpincs.
– Tudom, ki csente el – fröccsent magabiztosan a patak.
– Honnan tudod? – élénkült fel Törpincs.
– Az a helyzet, hogy aki idetéved a partomra, azzal rögtön szóba elegyedek, s addig cseverészünk, csacsogunk, fecsegünk, amíg ki nem csalogatom a legféltettebb titkát is. Mert én rettentően kíváncsi vagyok ám!
– Én is rettentően kíváncsi vagyok, ki csórta el az ezermesterkönyvem!
– Néhány órája erre járt egy csámpás meg egy csigalassú alak. A csámpás néha megcsapkodta vagy megcsipkedte a csigalassút, csak úgy csikorogtak a csontjai, de sehogy se sikerült gyorsabb tempóra rávennie. Egy csomagot cipeltek. A csámpás nem nagyon akarta, de a csigalassú annyira szuszogott a nehéz csomag miatt, hogy lecsücsültek egy kicsit a partomra.  Meg is kérdeztem tőlük, mi van a csomagban. Azt felelték, csokoládé. Egy szavukat se hittem, persze. Gyorsan feltettem még néhány keresztkérdést. Csűrték-csavarták, de végül mégiscsak elmondták, hogy találtak egy csodakönyvet, s most azzal igyekeznek hazafelé. Nem is időztek sokat, csakhamar felkapták a csomagot és elcsoszogtak.
– Kik ezek az alakok? – kérdezte egyre élénkebben Törpincs.
– Azt is kiszedtem belőlük. A csámpás neve Kaparcsi, a csigalassú pedig nem más, mint Zsúzsár.
– Kaparcsi és Zsúzsár – ismételte Törpincs, hogy el ne felejtse. – Köszi a segítséget, kedves Kalakocs! Hát akkor én megyek is! – szökkent talpra.
– Megértem a sietséged – mondta a patak. Igazság szerint nem bánta volna, ha marad még a beszélgetőtársa. – Csao! – loccsantott utána egy kis frissítő permetet. – A cserfánál fordulj balra!
Törpincs úgy tett, ahogy Kalakocs meghagyta. Ment, mendegélt, a cserfánál balra fordult, aztán megint ment, mendegélt, míg nagy sokára egy újabb cserfához nem ért. Ott újra balra fordult. Közben rohamosan alkonyodott. Ettől Törpincs egy kicsit elkedvetlenedett, mert sötétben nem szívesen bandukolt.
De akkor!
Megpillantott – nem is olyan messze – egy aprócska pislákoló fényt. Utolsó erejét összeszedve arrafelé vette az irányt. A fény egy kulipintyóban imbolygott. A kulipintyó küszöbén egy ősz öregember üldögélt, hosszú szakálla szanaszét terült a fűben.
– Szép estét, apóka! – köszöntötte illemtudóan Törpincs. – Az én nevem Törpincs. Kihez van szerencsém?
– Szerencséd, hogy nem öcsédnek szólítottál, totál kárba ment volna a hiúságom, ákombákommákom! – kuncogott az öregember a szakálla mögül. – Hol jársz erre, ahol az őszapó se jár, s még véletlenül sem nő a galagonyaszár?
Micsoda habókos öregember! – gondolta Törpincs, de azért óvatos maradt, hiszen nem ismerte az ősz apóka természetét, szándékait.
– Habók a kecsesen becses nevem – biccentett az öregember, mintha kitalálta volna Törpincs gondolatát. – Jól sejtem, sőt megfejtem, hogy szállást és állást keresel éjszakára saját szakálladra?
– I-i-igen – mondta kissé bizonytalanul Törpincs. – Igazából az ezermesterkönyvem keresem, de azt sötétben nem lehet.
– Azt bizony nem. Sötétben nagy a tét. Na, ide süss és oda csüccs, Törpincs komám! Adok én neked szállást, pihepuha ágyibágyikót, de csak akkor, ha kiállsz három próbát. Bátorság nem botorság!
Törpincs egy kicsit megijedt a sok zagyva beszédtől, hátha valami boszorkánymesterrel hozta össze a sorsa. De aztán összeszedte magát.
– Mi lenne az a három próba?
– Először is szőrözünk, vagyis kifésülöd a szakállamat, de jól vigyázz! Fel ne sértsd az államat! Másodszor kitakarítod, s nem betakarítod a kulipintyót, mint a pinty! Harmadszor szorgalmasan ízletes vacsorát főzöl, ámdebár mindehhez megjegyzést nem fűzöl! – sorolta a teendőket Habók.
Törpincs meglepődött. Egyáltalán nem tűntek nehéznek a próbatételek. Rögvest előráncigált a hátizsákjából egy gyökérkefét, s nekilátott a szakáll kifésülésének. Habók közben folyton beszélt, és néha felfortyant vagy felordított, sőt üvöltött, attól függően, Törpincs mekkorát rántott az összegabalyodott szakállon. Amikor végzett, bementek a kulipintyóba. Bizony rettenetes felfordulás volt odabenn, de Törpincs térült-fordult, s egykettőre rendet rakott. Már csak a vacsora maradt hátra.
– Mit ennél, Habók? – kérdezte Törpincs, nehogy melléfogjon az étellel.
– Hát tejbegrízt, mit mást, nem is rétest, almást! – dohogott az apóka.
Törpincsnek nagy kő esett le a szívéről, mert ugyan főzéstudományban kevéssé volt jártas, de tejbegrízt kivételesen finomat tudott főzni. Villámgyorsan elkészült a csemegével, s már tálalt is. Habók jóízűen csámcsogott, mind bekebelezte Törpincs főztjét, egy kiskanálnyit, sőt szemernyit se hagyott, bár Törpincs az utolsó falatig reménykedve nézte.
– Na, most már megérdemli kegyelmed a kényelmet, helytállásért a szállást – mondta Habók, majd böffentett egyet. – Tudod, amióta elszelelt széllelbélelt felséges feleségem, mindent egyedül kéne elvégeznem. De hát öreg is vagyok, lusta is vagyok, feledékeny is vagyok. Villával fésülöm a szakállam, baltával kavarom a kását, fésűvel kergetem a porcicákat. Kacagok is ezen a habókos öregemberen eleget. Ezért inkább megvárom, amíg valaki betéved, betéve az ajtót, feltéve, ha hozzám, cimborám, és nem a széltoló asszonysághoz. Csak hát sokszor napokig, hónapokig hiába várok.
Törpincs őszintén megsajnálta. De olyan fáradt volt, hogy csakhamar lecsukódott a szeme. Az ígért pihepuha ágyibágyikóig bizony nem jutott el, csak leborult az asztalra, s egykettőre versenyt horkolt Habókkal. Egészen éjfélig.
Akkor aztán!
Zúgásra, süvítésre ébredtek. Kivágódott a kulipintyó ajtaja, csapkodtak az apró zsalugáterek.
– Hova tetted? Hova rejtetted?! Azonnal add elő!!! – rikácsolta egy vérfagyasztó hang. A sötétben nem lehetett látni a gazdáját, de azt pontosan érzékelték, hogy valaki dühösen járkál fel-alá a szobában, s mindent feldönt, leránt, szétrúg irtózatos robajt okozva.
Törpincs moccanni sem mert, csak a foga koccant a félelemtől, az ismeretlen zajoktól, dobogástól, üvöltéstől. Aztán dermedt csend lett. Törpincs azt gondolta, egy gonosz álom volt csupán.
Amint megvirradt, látta, hogy bizony nem álom volt. A szoba a feje tetejére állítva, nyoma sem volt az esti takarításnak. Habóknak pedig hűlt helyét lelte. Törpincs kifutott a kulipintyóból, mert nyöszörgést hallott. Addig forgatta a fejét, mígnem megpillantotta Habókot: szakálla egy juharfa köré volt tekerve. Odasietett hozzá, kiszabadította.
– Jaj, de jó, halihó, hogy itt vagy! – hálálkodott Habók.
– Lidérces éjszaka volt, az egy biztos! – állapította meg Törpincs, abban reménykedve, hogy Habóktól magyarázatot kap a történtekre.
– Nem lidérc, csak Szelekannya járt itt – csóválta a fejét Habók.
– Szelekannya? – hüledezett Törpincs.
– Nem számítottam rá egyáltalán, hiszen már háromszáz napja, hogy elszelelt.
– Csak nem ő a feleséged?
– De bizony! A hol volt, hol nem volt feleségem!
– Ezek szerint Szellőrózsa pedig a lányod! – találta a fején a szöget Törpincs.
– Ismered a kislányomat? – lágyult el Habók.
– Nem olyan rég bújócskáztam vele – válaszolta hasonló elérzékenyüléssel Törpincs.  
– Bájos teremtés, ugyebár, nagy kár, hogy ő is itt hagyott csapot-papot, apát, apót, inkább a szelekótya anyjával tartott, háromszáz napja felém se néz – panaszkodott szakállába kapaszkodva Habók.
– De mégis, mit keresett Szelekannya?
– Az arankaszövet kendőjét. Úgy látszik, most jutott eszébe.
– Miért olyan fontos neki?
– Ha zúg-búg-súg a füle, nem óg-móg sokat, csak felkanyarítja a kendőt, megcsavarintja az álla alatt, s már el is tűnik-múlik a kellemetlenség. Ihaj, alighanem csinos vihar várható holnap. Szelekannya meg nem bírja az égzengést, mennydörömbölést. Kendőtlenül kínok kínját kell viselnie. Olyankor úgy visít, mintha végképp elment volna az esze.
– Ami azt illeti, elég fülsiketítő zajhullámokat korbácsolt az éjszaka is!
– Nos, sajnos szanaszét fosztotta balzsamos-bazsarózsás-babaédes álmunkat.  
– Mit vársz, ha eldugtad előle a kedvenc kendőjét?
– Dehogyis dugtam el!  Foglalta, vagyis felfalta a helyet a fiókban. Kiszorította a zoknijaimat. Ezért mérgemben az ablakkilincsre hajítottam. És behunytam a szemem, amikor Kaparcsi egy óvatlan-váratlan pillanatban boldogan begyömöszölte a zsebébe.
– Kaparcsi? – kerekedett el Törpincs szeme a gyanúsan ismerős név hallatán.
– Igen. Nem mondtam ugyan neki, de igazából ez volt a hálám, amiért főzött nekem ebédet. Bár nem olyan ízeset, grízeset, mint te. Meg aztán így borsót darálok, török-zúzok és dörgölök Szelekannya orra alá.
– Borsot – szólt közbe Törpincs.
– Borsót, borsot vagy sorsot, egykutya. Kutya legyek, ha Kaparcsitól visszaszerzi. Amit Kaparcsi megkaparint, azt soha többet ki nem adja a kezéből, zsebéből, eszéből.
– Na, szépen vagyunk – morogta Törpincs. – Ezek szerint búcsúzhatok az ezermesterkönyvemtől…
– Azért csak ne kenődj, keseredj, komorulj, kámpicsorodj el – vigasztalta Habók. – Ha segítesz rendet rakni, adok egy tanácsot.
Törpincs szívesen segített. És még szívesebben hallgatta Habók tanácsát.