„Művészként a társadalom tükre vagyok”

Kezdjük azzal, hogy milyen itt a párkányi hídőrházban, milyen hídőrnek lenni? Hogy éled meg ezt az egészet „világhídverőként” – ahogy egy performance-oddal kapcsolatban utalt rád egy kurátor. A karodra meg ha jól tudom a maya-születésnapod van tetoválva, ami szerint te a fehér hold évében születtél, ez pedig annyit jelent, hogy te vagy a „világokat összekötő”.

Egyrészt meglepetés volt, hogy megkaptam ezt a lehetőséget, nem számított rám, nem is készültem rá. Ez egy 20 éve működő művészeti rezidens program – 3 hónaptól fél évig lehet pályázni a hídőrségre. Szimbolikus dologról van szó, illetve gyakorlatilag is benne van a szerződésben, hogy minden nap meg kell néznem a hidat, nehogy ellopják. De nyilván nem erről van szó. Én egy Minőségi beszélgetések projektet adtam be, vagyis gyakorlatilag így jutottam ehhez a lehetőséghez. Azért az is hozzátartozik, hogy egy izraeli művésznek kellett volna jönnie, akit nem engedtek a háború miatt. Én meg kéznél voltam, és így lettem én a 61. hídőr, életemnek épp a 61. évében.
A projekt első fele azzal telt, hogy megteremtettem a környezetet ezekhez a beszélgetésekhez. Fekete-fehér fotókból, képeslapokból készítettem nagyításokat mesterséges intelligencia segítségével. És ahogy látod, ezek ilyen kétméteres, színes nagyításokká lettek végül. Itt még az is látható, ahogy az ablakból visszatükröződik a szemben lévő ház, ami a kis képeslapokon senkinek nem is tűnhetett fel. Ezek a képeken olyan épületek, amik már nem léteznek, de Párkány ikonikus helyszínei voltak.

Aztán elhoztam néhány dolgot, ami a múltidézésre szól – a lehetséges múlt projekt néhány darabját. Például a régi nyomdai betűkkel készült pisztoly, ami gyakorlatilag nyomtatható. Tehát a nyomdák ezeket a nyomdai betűket használták régen. A szó, a betű pedig ugyebár fegyver – nagyon egyszerű az indíttatása ennek a képnek. De itt látható egy másik projektem is, a Cumi-cumi – a világ különböző pontjain gyűjtött ezernégyszáz olyan szó, ami más nyelven van, de a magyar nyelvben is értelme van. Ez egy plakátvers gyakorlatilag, vagyis ennek a versnek minden egyes szavát érted, pedig nem magyarul van. És ott van mellette a megfejtés is, hogy az egyes szavakat melyik nyelvből kölcsönöztem. Egy következő kiállított darab a hangvarrógép, ami egy klasszikus varrógép és a gramofon ötvözése. Ráadásul úgy van összeépítve, hogy működik is: tehát ahogy varrsz, a forgás van átvéve a tányérra és megszólal, ami a lemezen van. 

Tehát ez a szoba arra van berendezve, hogy itt összeülünk vasárnaponként és beszélgetünk. Ami nemcsak simán múltidézésről szól, nemcsak sztorizgatások, hanem felteszek olyan kellemetlen kérdéseket is, amik mozgatják, érdeklik vagy épp frusztrálják a az embereket, de mindenképpen velünk vannak a mindennapjainkban. Ilyen például a nacionalizmus vagy a két világháború közötti zsidókérdés. Ezek olyan kérdések és problémák, amelyeknek hatása van mind a mai napig, sőt a nacionalizmus és extrémizmus sajnos egyre erősebb itt Párkányban is.
Vagyis úgy irányítom a beszélgetéseket, hogy minden szint, minden réteg előkerülhessen, miközben a hídról és Párkányról és az emberek közötti hidakról és a kapcsolatokról beszélgettünk. És még egy közös pont van: van egy épület itt szemben, ami nagyon sokáig bordélyház volt. Épp ma este fog ott megnyitni egy hard rock kocsma. Abban az épületben született Párkány és környékének legalább fele, mivel körülbelül 20 évig szülészet működött abban az épületben – azt hiszem, körülbelül 1960-tól 1980-ig. Tehát azok közül az emberek közül például – akik itt voltak az első Minőségi beszélgetések-en – öten voltunk, akik abban a házba születtünk. Úgyhogy átmentünk oda és készítettünk egy közös fotót,  és az a tervem, hogy minden ilyen beszélgetés után készíteni fogunk ilyen közös fotót.
Egyébként Párkányhoz sok minden köt azon túl is, hogy itt születtem. Még a csonka hídon szerveztünk Áthidalás néven egy közép-európai művészeti szimpóziumot 1997-ben Németh Ilonával, Hushegyi Gáborral és Néray Katalinnal, a Ludwig Múzeum igazgatónőjével, az esztergomi galériákkal, aminek mi a performance és installációs részét szerveztük. De több párkányi szerző könyvének és Párkányról szóló könyvnek is én vagyok a grafikai szerkesztője.

Szóval akkor itt a hídőrházban ezeken a beszélgetéseken az átkötések és áthidalások inkább a múlt felé vezetnek. A beszélgetésre az embereket te hívod, vagy bárki jöhet?

Meg van hirdetve minden alkalommal, az első ilyen beszélgetésre bárki jöhetett. Nem is volt konkrét téma, csak arról szólt, hogy ismerkedjünk meg, majd általánosságban beszélgettünk a hídőrségről, a hídról. Vagyis arról, hogy én hogy fogom fel ezt a kérdést. A második alkalom az már konkrétan a hídról szólt, tehát olyan embereket hívtam beszélgetni, akik tettek is azért, hogy a híd felépüljön, ez az eszme terjedjen, hogy a kapcsolatok működjenek, úgyhogy jön például Godó – aki a kinagyított csaknem 80 éves fényképen az ajtóban áll – fia, Slabák Józsi bácsi. Az első beszélgetésen például az unokája volt itt.

Ha már így az időbeli és generációs áthidalásoknál tartunk: voltál a párkányi gimiben is már a hídőrséged alatt. Ez mennyire kötődik a projekthez? Mennyire tartod fontosnak a nyitást a generációk felé, például megszerettetni a művészetet vagy utazást a fiatalok körében.

Van egy nagyon fontos dolog, amiről szeretünk – most már következetesen – megfeledkezni, ez pedig a tudásátadás a fiataloknak. Tehát ebből a szempontból a generációk közötti kapcsolatokat rendkívül fontosnak tartom. Igen, az, hogy a párkányi gimnáziumba jártam – előtte egy héttel pedig az újvári gimnáziumban tartottam workshopot performance művészetről – részben hozzátartozik az ittlétemhez. Egyébként minden hozzátartozik a hídőrségemhez, ami itt történik Párkányban.

Nekem az egyik fontos téma az életemben, az életem egyik üzenete az utazás. Szerintem mindenkinek utaznia kellene. Erről meg vagyok győződve. De nem csak én. A világ számos pontján tartják ezt fontosnak. Svájcban például, ha befejezed az egyetemet, az állam finanszíroz neked két évet, hogy a szakmádat érintve utazz a világban. Vagyis elküldnek, hogy menj külföldre, keresd a kapcsolatokat és hozd haza a élményeket. De Japán is valami hasonlót csinált, tulajdonképpen így nőtt fel az első világháború után, kiküldte az embereket a nagyvilágba, hogy tanuljanak, ismerjék meg a világot. Ugyanezt csinálta Kína is, csak egy kicsit mondjuk szemtelenebbül: elloptak és lemásoltak mindent. A japánok csak a tudást hozták magukkal, aztán azt fejlesztették tovább otthon és így járnak most messze-messze előttünk, többek közt a technológiában is. De ez egy más kérdés.

Visszatérve kicsit a hídőrséghez – ötvenhét évig ugye nem volt híd, csak a csonkjai –, hogy világutazóként láttál vagy tapasztaltál hasonló helyzetet máshol is? Hídőrköttél vagy csináltál valami hasonló művészeti projektet, megmozdulást a határok áthidalására korábban?

Még 2010-ben Németh Ilonával megcsináltuk a Public Dialóg Komárom–Komárno eseményt a két ország között. Ide szlovák és magyar művészeket hívtunk egy megadott témára, hogy milyen az, amikor egy város két országban is jelen van. És ezt mi abban az időben csináltuk, amikor nem engedték át a hídon Ficóék Sólyom László magyar köztársasági elnököt, amikor Rév-Komáromban elkezdtek Szent István és Cirill és Metód szobrokat állítani. Tehát az egy olyan pillanat volt, amikor nagyon erős volt az extrémizmus, nagyon erős volt a nacionalizmus és ezzel a kérdéssel szerettük volna foglalkozni egy olyan helyen, ahol együtt él, és mindig is együtt élt szlovák és magyar. Emlékeim szerint nagyon sikeres volt ez a háromnapos rendzvény.

Abból kiindulva – amit korábban említettél –, hogy mindenkinek utazni kellene, mit tudnál tanácsolni, a tapasztalataid szerint mi az az idő, amit minimálisan jó eltölteni egy helyen, hogy egy kicsit átszellemüljön az ember és valódi betekintést kapjon az adott hely kultúrájába?

Ez személyfüggő is, hogy kinek mennyi időre van szüksége ahhoz, hogy beleélje magát az új környezetbe. De most így visszagondolva a 2001-es utamra – akkor voltam kint először Kínában –, az másfél hónapot tartott. Minél messzebbre megy az ember, annál hosszabb időre van szüksége ahhoz, hogy kicsit adaptálódjon az ottani környezethez, emberekhez. Mivel minél távolabbi, annál idegenebb is egy kultúra, annál több minden működik másképp, ahhoz a kultúrához képest, amivel otthon napi szinten kapcsolódik az ember, legyen az a saját vagy a szomszédos országok és nemzetek egyike. A távolabbi helyek nem adják magukat elsőre, nem adják magukat olcsón. Vagyis ez oda-vissza történik, a kintieknek is időbe telik befogadni téged, az utazót – ez a befogadási ritmus kultúránként változó. A kultúrákat meg kell ismerni, vagyis foglalkozni kell velük – energiát kell beléfektetni az egész folyamatba. De én többnyire úgy utazom, hogy ismerőshöz megyek vagy meghívásra. Tehát eleve várnak az ottani művészek, barátok. És azért ez is kissé árnyalja a képet, hogy nem teljesen a vad idegenbe érkezem meg, hanem egyfajta biztonságba. Olyan is volt például, hogy megérkeztem 10 hongkongi dollárral Makaóba, és arra nem volt pénzem, hogy a repülőtérről lemenjek a hajóállomásra. De aztán valaki a buszon fizette a jegyem és onnantól kezdve, hogy megérkeztem a megbeszélt helyszínre, már nem volt problémám. Adtak enni, kaptam szállást, és másra nem is volt nagyon szükségem. Meg hát nyilván, hogyha workshopot csinál az ember, azért fizetnek is valamennyit. Bár az éppen egy olyan volt, amiért nem túl sokat fizettek, de nekem nem is kellett túl sok.

Most épp az ausztrál utamat szervezem, ez lesz az utolsó földrész, amin eddig még nem jártam. Hónapokat tervezek előre készülni erre az útra, és legalább két hónapot szeretnék ott maradni is. Egyébként meg szinte mindegy, hogy hol vagyok, mivel a performance-művészeten kívül általában könyvgrafikusként dolgozom szinte gyermekkorom óta – és ehhez a munkához gyakorlatilag csak számítógép és internet kell. Egy másik dolog, hogy én például otthon nem tudok alkotni. Nem tudok leülni és megírni egy könyvet vagy egy verset. Nekem az alkotómunkákhoz nem szabad otthon lennem.

De ez az otthon nálad mit jelent? Itt Szlovákiában és Magyarországon nem tudsz alkotni, vagy ha kint vagy külföldön hosszabb időre, akkor az ottani otthonodban sem?

Ezen sosem gondolkodtam, de például Mexikóban, Puerto Vallar­tában írtam az Egy performer élete első részét. Pedig ott laktam, az volt az otthonom. Az otthon mindig az, ahol szeretve vagy. Tehát akárhány otthona lehet az embernek, ezzel nincsen problémám. De csak egy lakásom van, Budapesten, és abban a pesti lakásban nem tudok írni. Itt a hídőrházban is tudnék például, de itt nincs időm rá, mert más foglalkoztat.
De az is fontos különbség azért, hogy általában van egy hely, ahol dolgozik az ember és van egy hely, ahol él. Én ezt a kettőt egész életemben kevertem. Nincs műtermem például, ami iszonyatosan hiányzik, de nem engedhettem meg magamnak, mert nekem minden pénzem az utazásokban van. Ha lenne annyi pénzem, hogy tudnék fizetni egy műtermet, akkor nem lenne ilyen problémám. De hát, egyszer majd csak lesz, még csak alig múltam 60 éves.
 

Kanyarodjunk egy kicsit vissza időben, hogy hol és hogyan találkoztál te magával performance műfajával. Honnan jött ez az egész neked?

Én együtt nőttem fel a műfajjal. A pionírok – akik kitalálták ezt a műfajt – a hatvanas években kezdtek. Például Yves Klein 1960-ban csinálta meg az Ugrás a semmibe performance-át. A műfaj a hetvenes években kezdett elterjedni, én pedig 1983-ban találkoztam ezzel először, 13 évvel azután, hogy a performance szót egyáltalán kitalálták. Először az akcióköltészeten – vagyis az avantgárdon – keresztül kerültem vele kapcsolatba. Az elején vizuális versekkel kísérleteztem, aztán jöttek az akusztikus versek, majd a performance-ok. Ezért engem máig Franciaországban és Olaszországban inkább költőként ismernek, vagyis mai napig inkább kortárs költészeti fesztiválokra hívnak el többnyire.

És mi volt előbb az életedben, az utazás vagy a művészet? Vagy a kettő együtt jött?

Az utazás előbb jött, de szinte egyszerre ismertem meg Kassák Lajos munkásságát is, mivel Érsekújvárban nőttem fel. Nagyon korán találkoztam vele, aki máig a szívem csücske. Nagyon sok minden közös van az életünkben, és ez nem szándékos, hanem egyszerűen természetesen alakult így. Ő is nagy utazó volt és kísérletező avantgárd. Egyébként ez a kettő fogott meg benne leginkább annak idején ami az ikonikus A ló meghal a madarak kirepülnek versében együtt van. És aztán úgy maradtam. De én már gyerekkoromban olyan utazó voltam, hogy egy pénteken délután Pici barátommal – aki egy párkányi srác – mentünk az állomásra, hogy megyünk haza a suliból – mivel kollégisták voltunk Újvárban –, és útközben kitaláltuk, hogy menjünk inkább Lengyelországba. Felszálltunk a vonatra iskolatáskával, minden nélkül és elmentünk a hétvégére Katowicébe. És ott töltöttük a hétvégét, buliból buliba jártunk. Aztán hétfőn a hajnali vonattal mentünk vissza, nem haza, hanem az iskolába.

De ez megmaradt bennem a mai napig is. Például Prikler Mátyás barátommal – ő is nagy utazó, állandóan úton van – kitaláltuk, hogy minden évben elmegyünk egy olyan országba, ahol még egyikünk se járt. Ilyen volt például Azerbajdzsán, ez volt a legközelebbi, ahol nem volt egyikünk sem. Szóval, ide is művészként mentem, mert ez a véremben van. Bennem ez már teljesen összekapcsolódott: az utazás és a művészet. Vagyis vittem Mátyással is a nagypapa csehszlovák kartonbőröndjét is, amit – 1922-ben gyártottak, és – mindenhova viszek magammal, járja velem a világot annak az embernek a bőröndje, aki soha a falujából ki nem mozdult.

Utolsó kérdésként a társadalmi felelősségvállalásodra kérdeznék rá, mivel ezen a színtéren is nagyon aktív vagy a tüntetéseken való részvételeiddel és felszólalásaiddal. Ez mindig is alap volt számodra emberként és művészként egyaránt?

Ez maga az aktivizmus, hogy az ember társadalmilag elkötelezett és felelősséget érez az iránt a közeg iránt, ahol él, ahol alkot, ahol felnő, ahol szerelmes, ahol szeretkezik – akkor én azt gondolom, hogy igenis kutya kötelessége megnyilvánulni. És mint művész meg pláne. Az egy olyan szakma, amely szorosan összefügg a társadalommal. Művészként a társadalom tükre vagyok.

De ennek abszolút alap gondolatnak és cselekedetnek kellene lennie egy képviseleti demokráciában, amiben élünk. Az az ember, az a politikus, akit te megbízol, az ott fog ülni a parlamentben, de őt csak úgy tudod oda bejuttatni, ha rá szavazol. Ha el se mész szavazni, akkor nem mondhatsz senkire semmit.

Nincs hozzá jogod. Nem szavaztál, tehát te képviselőd nem ül sehol. Tehát ennek abszolút minimumnak kellene, hogy legyen. Más dolog, hogy például Magyarországon már régen nem parlamentáris demokrácia van, nem a parlamentben dőlnek el a dolgok. A világon kevés ilyen technokrácia van, mint a magyar. Traumának kell történnie ahhoz, hogy változzon és visszaálljon az ország a demokratikus vágányokra. Több generációnak kell majd keményen dolgoznia azon, amit elrontottak. És ez azért nem vicc, ha belegondol az ember, hogy az legalább 40 évet jelent. 40 évvel ezelőtt nem volt még internet – akkor gondolj bele, hogy 40 év múlva mi lesz, el se tudom képzelni.
Ez számomra alapvetés, hogyha problémát látok, akkor megszólalok, és mint performance-művész ez pont egy nagyon jó műfaj arra, hogy közvetlen kapcsolatom legyen az emberekkel, mert ott vagyok személyesen.