Muszáj volt menni

Pedig érdekes történet az övé – tankönyvbe illő színészsors az elmúlt és a mostani rendszer összes tipikus gáncsával, hátráltató tényezőjével. A Jászai Mari-díjas színésszel és rendezővel Rimaszombatban, a Tompa Mihály Országos Verseny döntőjén beszélgettünk, ahol nemcsak értő zsűritagként volt jelen, hanem Heltai Jenő írásaiból összeállított új önálló estjét is bemutatta.  Sorsszerűnek nevezte azt a pillanatot, amikor a rimaszombati színjátszó kör egyik előadása után a komáromi színház rendezője megkínálta egy szereppel. Az is sorsszerű volt, hogy később elhagyta az országot?  Többé-kevésbé igen. Már 1972-től hívogattak Budapestre. A kassai Thália Színház egyik alapító tagja voltam, onnét akart magával vinni egy vendégrendező, akinek akkor azt válaszoltam, hogy belőlem odaát Dunát lehet rekeszteni, itt viszont szükség van rám. Ez egészen 1982-ig tartott, amikor is összetűzésbe keveredtem egy magas beosztású pártemberrel. A sajnálatos incidens után nyirbálni kezdték a lehetőségeimet. A filmszerepek lassan elmaradoztak, és a Csehszlovák Rádió magyar adásába is egyre ritkábban hívtak, pedig azelőtt irodalmi műsorokat is rendeztem ott. Szóval arra kényszerültem, hogy búcsút mondjak Kassának, illetve azoknak a településeknek, amelyeket húsz éven át jártam a társulattal, Pozsonytól Ágcsernyőig.  Hogyan indult a magyarországi karrierje?  Olyan szerencsém volt, hogy Kecskeméten Jancsó Miklós szárnyai alá kerültem. Az ő színházi rendezései újszerűek, izgalmasak voltak, sokat tanultam tőle. Két év múlva átmentem Debrecenbe, ott is eltöltöttem két évadot, majd megalapítottuk az Egri Gárdonyi Géza Színházat, ahonnét aztán gyakran eljártam vendégszerepelni a budapesti Vígszínházba, a Nemzeti Színházba, Miskolcra, sőt később a kassai Tháliába is vissza-visszajártam szerepelni és rendezni is.  Úgy tudom, az itteni amatőr színjátszó mozgalommal is sokáig tartotta a kapcsolatot.  Olyannyira, hogy kassai színészként is rendszeresen eljártam Nagyidára és Buzitára segíteni a műkedvelő csoportoknak, még a szlovákoknak is. Szóval elégedett voltam itthon, eszembe sem jutott volna elhagyni az országot, ha nem lett volna muszáj. Mentségemre legyen mondva: szárnyalni szerettem volna, nem pedig gúzsba kötve ugrálni, és idehaza nem láttam lehetőséget erre.  Miben különbözött az ottani színházi miliő az ittenitől?  A magyarországi színház élet jól működött akkoriban, és ezt a sajtó is okosan elősegítette. A Film, Színház, Muzsika című hetilap például átlagemberek számára készült, közérthető kritikákkal, sok információval, interjúkkal, jó fotókkal. Akik olvasták, úgy érezhették, hogy a művészet nekik szól, és sajnálhatják, ha lemaradnak valamiről. A vidéki színházak között rengeteg színészcsere volt, azaz nemcsak a jól ismert arcokat láthatta a közönség. Ez nekünk is hasznunkra vált, hiszen állandóan „frissen tartott” minket, nem süppedtünk bele a megszokott közegbe. A rendszerváltás után azonban sok minden megváltozott. Bejöttek az új „izmusok”, az elvontabb, rétegközönségnek szóló előadások, a sznobéria. A kortárs irodalom helyzetét sem lehetett többé a színházon keresztül felmérni. Megszűnt a Film, Színház, Muzsika, az információk már nem jutottak el a széles tömegekhez. És szép lassan elkezdődött az a folyamat, amely máig tart: a színház él ugyan, de már korántsem olyan létfontosságú, mint régebben. Annyiban persze szabadabb lett, hogy többé nem írták elő, mit játsszunk, azaz ideológiailag nem irányították felülről, ám az anyagi lehetőségek alaposan meg lettek nyirbálva. Ma rendkívül sok a színház Magyarországon, a lakosság számához viszonyítva a világ élvonalába tartozunk. A tipikusan kelet-európai, állandó társulattal működő színházak azonban egyre kevésbé fenntarthatóak. Nyugaton erre rég rájöttek, ott konkrét előadásokra castingolnak szereplőgárdát.  Egy ideje ön sem tagja egyetlen társulatnak sem...  Ha úgy tetszik, kivonultam a színházi társadalomból. Eger mellett megvettem egy leégett tanyát, rendbe hoztam, és azóta ott élek. Önálló estjeim vannak, festegetek, tanítok, versmondó kört alakítottam egy jó nevű gimnáziumban, és szeretném,ha jövőre a tanrendbe is bekerülne a színházi nevelés. Akkor elkezdődhetne egy olyan, a középkori iskolai színjátszáson alapuló oktatás, amelyre építve Angliában máig működnek a jobbnál jobb drámacsoportok. Meggyőződésem, hogy ha a mai fiatalok ki akarnak alakítani maguknak egy oázist, amelyben otthon lehetnek, akkor csak a művészetek felé fordulhatnak. Mert ebben az agyontechnicizált, agresszív, brutális világban kell egy ilyen hely. A mai diákok túlterheltek, rengeteg olyasmit vernek a fejükbe, aminek nem veszik hasznát az életben. És ha az ember sok olyat tanul, amiben nem leli kedvét, akkor az agyában felhalmozódik a hulladék. Amit időnként ki kell pucolni onnét.