Mozihősök az operaszínpadokon

Természetesen a moziban.

De miért ne lehetne operába öltetni egy világraszóló filmsikert? Ha a fehér vásznon „helyt áll” egy láncfűrészes gyilkos, egy véres kezű „keresztapa” vagy egy szörnnyé változó zseni, és ha ez a film ráadásul milliókat kaszál, akkor ugyanez a borzalom miért ne lenne érdekes a világ legrangosabb operaszínpadain is? – teszik fel a kérdést azok, akik már megelégelték a szívszorító love storykat, vagy a hatalom mozgatórugóit ábrázoló, ármányokkal és cselszövésekkel dúsított, történelmi drámákat. Újítsunk, változtassunk, ne féljünk a botránytól, fő a bevétel! – hangoztatják napjaink intendánsai, producerei, menedzserei. Verdi, Puccini, Donizetti, Wagner és a többiek hősei mellé zárkózzanak fel végre korunk hősei. Azok, akik a moziban már bizonyítottak. Legalábbis anyagilag.

Prágában, az Állami Operaházban a közelmúltban mutatták be Benjamin Britten Halál Velencében című operáját. A Thomas Mann regénye nyomán született zeneművet két évvel előzte meg Luchino Visconti legendás filmje. Gustav von Aschenbach, az idős író érzelmi fellángolása a lenyűgöző szépségű, szőke kamaszfiú, Tadzio iránt most operaszínpadon is megtalálta a maga közönségét, főleg, hogy a díszlettervező 12 méter hosszú és 8 méter széles medencét építtetett a színre, így idézve meg a lagúnák városát. Mivel Prága koprodukcióban gondolkozott, az előadás nemsokára „továbbúszik” az angliai Aldenburgba, ahol Britten élt és alkotott, majd Lyonba és Torinóba. Visconti filmje mindenütt szélesre tárta a kapukat a cseh színpadon brit énekesek, japán rendező, angol karmester és német díszlettervező által létrehozott előadás előtt.

Giorgio Battistelli 1992-ben Pier Paolo Pasolini filmje, a Teoréma nyomán komponált operát, de David Lynch kultuszfilmje, a Lost Highway is eljutott már a világ operatársulataihoz. Ez utóbbit egy osztrák női páros, Olga Neuwirth zeneszerző és Elfriede Jelinek Nobel-díjas prózaíró ültette át másik műfajba. Az előadás hibátlan, állítják a szigorú zenekritikusok, így London után bizonyára másutt is játszani fogják. De nem panaszkodhat a dogmafilmek atyja, Lars von Trier sem. Az ő rendezései közül a Tánc a sötétben szolgált alapul egy nagy sikerű előadáshoz, amelynek zenéjét Poul Ruders komponálta meg.

A legnagyobb „filmes” operasiker mégis A légy. David Cronenberg rendezése és George Langelaan regénye alapján David Hervy írt librettót, a darab zeneszerzője pedig az a Howard Shore, aki A gyűrűk ura zenéjét is komponálta. Az opera bemutatója Párizsban volt, a Chatellet színpadán, a karmesteri pulpituson pedig nem más állt, mint Placido Domingo, korunk egyik leghíresebb tenorja. A teleportáló gépe által léggyé változó tudós története csak a filmvásznon volt horrorisztikusan riasztó, hiszen a nagy átváltozás, az arc és a különböző testrészek teljesen elképesztő módosulását az operatőrök, a sminkesek (és a trükkmesterek!) munkájának köszönhetően szemlélhettük egészen közelről. Az operában e páratlan metamorfózis részletes ábrázolása technikailag is kivitelezhetetlen, ám a hatás, a döbbenetkeltés ott sem marad el, hiszen egy lényeges momentumtól (és egy hátborzongató élménytől!) fosztanák meg a nézőt.

A léggyé változó tudós mellett azonban Richard Nixonról, Albert Einsteinről, Robert Oppenheimerről, az atombomba feltalálójáról, sőt a palesztin terroristák által meggyilkolt, mozgáskorlátozott Leon Klinghofferről is készült már opera.

A prágai Nemzeti Színház Nagano című operája a cseh jégkorong-válogatottnak, a brünni Opera pedig – 68 májusa címmel – a Prágai Tavasz résztvevőinek állít emléket. A témák tárháza kimeríthetetlen. Még Szaddam Husszein is lehet színpadi hős, ugyanúgy, mint Bin Laden vagy Radovan Karadzsics. A Gonosz megtestesítői előbb-utóbb elnyerik méltó színpadi ábrázolásukat.

Szörnyekben egyébként eddig sem szenvedett hiányt az opera. Gondoljunk csak Jan Cikker külföldön is nagy sikerrel játszott Mr Scrooge című operájának félelmetes rémeire, Philip Glass alkotására, A szépség és a szörnyetegre, és Borisz Godunovra, ahol a meggyilkolt kis cárevics véres árnya jelenik meg a főhősnek, vagy a már említett Benjamin Britten A csavar elfordul című operájára, amelyben a gonosz inas kísértetként bolyong a nyílt színen.
A rettegés foka bizonyára a következő évek operáiban sem lesz alacsonyabb. Elég, ha csak az elmúlt esztendőben készült vámpírfilmet, az Alkonyatot, a vérfarkasokkal riogató Underworldöt vagy épp A sötét lovagot vesszük számba. Előbb-utóbb ezek a moziból vett történetek is felkerülnek az operaházak repertoárjára.