Móricz Zsigmond Csibéjéről – nyolcszemközt

Beke Sándor: „Bízom benne, hogy az alkotás öröme, amely bennünket a próbákon átjárt, az előadások során lesugároz majd a nézőtérre is.” Dömötör Ede felvételeAz alábbiakban velük beszélgetünk. Előbb Beke Sándort kérdezzük.

Mi késztette arra, hogy Móriczot rendezzen Kassán?

Mindenki tudja rólam, hogy a magyar irodalom elkötelezettje vagyok. Móricz több mint harminc drámát írt, ennek ellenére a magyar színházi világban az utóbbi évtizedekben alig van jelen, noha Németh László a legzseniálisabb nyolc magyar író közé sorolta őt. Örülök, hogy Móricz halála után hatvan évvel a kassai színház vezetése úgy érezte, hogy ennek az írónak lehet mondanivalója számunkra.

Ön javasolta a színháznak, hogy a Csibét tűzzék műsorra. Miért erre az 1935-ben írt darabra esett a választása?

Ilyen felkérés esetében nyilván mindenki az Úri murit szeretné megrendezni, csakhogy szerintem most nincs úri muri szituáció a világban. Szóba jöhetett volna még a Rokonok, ennek időszerűségét a parlamenti választások is indokolták volna, de ehhez a darabhoz most nincs elegendő és megfelelő színész Kassán. Végül is a Csibére esett a választásom, de nem véletlenül. Amikor Móricz megírta ezt a drámát, a vadkapitalizmus időszakát élték Magyarországon. Ennek a jelei a mostani valóságunkban is felfedezhetők. Ez a darab napjainkban, Budapesten a VIII. kerület és a Rózsadomb között játszódhatna, de akár itt Kassán is. A történet alapszituációja az, hogy Pest külvárosában van egy szegénységben élő család, és a nevelt lányukat, Csibét arra akarja rábírni, hogy menjen az utcára, próbáljon a testéből megélni, mert az a legjobb kereset, ha már más munkát hiába keres. Természetesen Csibe mint tiszta lény ez ellen a végsőkig védekezik, és hadd ne áruljam el, hogy végül is milyen váratlan boldogság éri.

Mennyire marad ez az előadás Móricz- és szöveghű?

Szinte teljes mértékben. Móricz mondataiban minden a helyén van. Minden szónak annak kell lennie, ami. Mint ahogy a Fellini-filmekben is in natur kell megszólalni, itt sem lehet összevissza handabandázni. Magyarán: az élet hátterét is hozniuk kell a figuráknak, nem csak az életét. Sokan ezt a fajta szöveget éppen ezért tudják nehezen megszólaltatni. Ennek a darabnak az időtállóságát az is bizonyítja, hogy a lerobbant, leszegényedett Budapest lakói úgy szólalnak meg, mintha ma írták volna ezt a drámát. Ha valaki nem tudná, hogy Móricz a szerző, és nem venne műsorfüzetet, a szünetben pedig elhíresztelnénk, hogy a darab írója a Pozsonyban élő Tőzsér Árpád – elhinnék! Én bízom benne, hogy az alkotás öröme, amely bennünket a próbákon átjárt, az előadások során lesugároz majd a nézőtérre is.

Kascsák Dóra: „Meggyőződésem, hogy a legreménytelenebb helyzetekben is mindig van egy picike pont, amelytől el lehet rugaszkodni.” A címszerepet alakító Kascsák Dórát arról kérdezzük, rokonlelkűnek érzi-e magát Csibével?

Csibéhez hasonlóan én is egy kis csicsergő vagyok. Mindketten szeretjük az életet, akármilyen nyomorúságos is olykor. Meggyőződésem, hogy a legreménytelenebb helyzetekben is mindig van egy picike pont, amelytől el lehet rugaszkodni, mindig van egy picike fény, amely felé menni lehet. És ez a lényeg! Soha nem szabad megállni. Fontos, hogy az ember ne adja fel. Csibe a poklok poklát járja meg. Se édesanyja, se édesapja. Tizenhárom éves koráig árvaházban nevelkedik. Ez a lányka mégis meg akarja védeni női becsületét. Ez nekem egy hatalmas, nagy harc. Rengeteg váltásra van szükség a darabon belül, mert Csibe másként viselkedik a tordai Izsákkal, mint a kocsissal, másként a fiatal gróffal, mint az időssel, a papához való ragaszkodásáról, aki az egyetlen biztos pont az életében. Ezek mind-mind különböző kapcsolatrendszerek, és mindben másnak, s egyúttal igaznak is kell lenni. Mindegyiket mélyen kell megélni, hogy amit mondok és teszek, őszinte legyen. Hatalmas feladat.

Réti Árpád: „Nekem most is az a célom, hogy itt ezzel a közösséggel valami igazán jót, egy kis nagyképűséggel mégiscsak azt mondhatnám: maradandót alkossunk.” Mi ragadta meg önt a darabban? – tettük fel a kérdést Réti Árpádnak.

Ez a Móricz-mű egy nagyon izgalmas, érdekes – és mindenekelőtt: igaz darab. Tele emberi érzésekkel, tele időszerű tartalommal. Nekem az Apa szerepében egy olyan munkásembert kell megformálnom, aki a sorstársaihoz hasonlóan beleragad a szegénység sarába. A szegénység poklában él, ami a munkahelytől a családig mindenre érvényes. Egyedüli fénypontocska számára a nevelt lánya, Csibe. Őt nagyon-nagyon szereti. A darab akkor játszódik, amikor az apa felfedezi, hogy a kislány felcseperedett, ugyanakkor felfedezi magában, hogy ez az apai szeretet egy furcsa vonzalommal is keveredik, amit ilyen idős korban, mert ugye 57 éves az öreg, majdhogynem természetellenesnek is lehetne nevezni.

Holott mégsem az...

És azért nem az, mert voltaképpen annyira visszagyűri magában, vagy próbálja visszagyűrni ezeket az érzéseket, és annyira tisztán szereti ezt a lányt, hogy az a másik érzés: a vágy és a szerelem érzése kavarodik össze és buggyan ki ebből az emberből a darabban akkor, amikor „fehér szakálla” miatt kidobják az állásából. De amikor a kút legmélyére kerül, ez az érzés kapaszkodó is lesz számára. Móricz a lehetőségek ellenére a történeten belül ezzel a témával nem bánt nagyon bőkezűen, ennek ellenére ezt is el kell játszani. Meg kell mondjam: nagyon nehéznek látom a feladatot, de éppen ezért annál izgalmasabbnak és még nagyobb kihívásnak. Én már nyugdíjas színész vagyok. Örülök, hogy meghívtak ide, jóllehet tudom, mind az embernek, mind a színésznek nagyon nehéz egy új közösséggel találkozni. Nyilvánvaló, hogy az első pillanatoktól kezdve minden lépésünket, ha nem is árgus szemekkel, de figyelik, lereagálják. Szeretnék tudni, hogyan illeszkedünk be, mit hoztunk magunkkal, milyen emberi és színészi tulajdonságokat. Meg kell mondjam, én nagyon nem szeretem a nagyképű embereket és a nagyképű színészeket. Én színészként is ugyanolyan ember vagyok, mint mindenki más, semmivel nem vagyok több, semmilyen kiváltság nem jussom. Nekem most is az a célom, hogy itt ezzel a közösséggel valami igazán jót, egy kis nagyképűséggel mégiscsak azt mondhatnám: maradandót alkossunk. Emlékezzenek arra, hogy itt a színház bemutatott egy darabot, s abban két vendégművész is játszott, és nem okozott csalódást.

Mindahhoz, ami itt elhangzott, én is szeretnék még valamit hozzá tenni – mondja Beke Sándor. – Ne vegye senki személyeskedésnek, de ha én tehetnék valamit, ezt a rendezésemet legszívesebben Dusza Istvánnak ajánlanám, mégpedig azért, mert nem lehettem ott a temetésén, s én őt a színházi kritika egyik legműveltebb szakértőjének tartottam. Méltatlanul bánt el vele a sors. Sajnálom, hogy nem lehet itt ezen a kassai bemutatón.

Szóljunk még arról is, hogy hosszabb távollét után 2002 szeptemberében milyennek találta a kassai Tháliát?

Két dolgot találtam. Egy csodálatosat meg egy kevésbé csodálatosat. A csodálatos az, hogy mégiscsak felépül, születik egy új stúdiószínház, valamint egy új irodaház. Korszerű, új feltételek kezdenek kialakulni, jó lesz itt dolgozni, találkozni. Ennek feltétlenül örülni kell, de közben észre kell venni azt is, hogy az együttes körül megfogyatkozott a levegő. Kevesen vannak, és hát bizony: küzdenek a megmaradásért. Kassán most egy olyan új helyzet áll elő, hogy tartalmilag kell megfelelni egy épületnek. Ez egy olyan szituáció, amely parancsoló erővel hat. Szerintem újra ide kell csábítani a tehetséges fiatalokat, a stúdión belül meg kell nyitni egy színészstúdiót, és azért is mindent meg kell tenni, hogy a színművészeti főiskola több hallgatóját ide vonzzák, mint ahogy további értékes vendégművészeket is meg kell hívni – olyanokat, akik lszeretetet hoznak magukkal. Szeretném hangsúlyozni, hogy csak a minőség az, ami a színházat előbbre viszi. A színháznak nemesítenie kell a nézők lelkét, mert az időnként az alagsorban jár. A kassai Thália Színház története során többször is a csodálat fókuszába került, én hiszem, hogy újra ott lesz.