Morális dilemmák és apró örömök

Két férfi játszik egy nagybőgőn, különös utcazenészek: egy szőke, magas, finom vonásokkal rendelkező fiatalember fogja a húrokat, egy törpe termetű, mosolygós figura manipulálja a vonót. Mikor zuhogni kezd az eső, átlátszó műanyag fóliát borítanak magukra. A fólia alatt tovább játszanak. „Plastic Symphony” – mondja mosolyogva a törpe, mire társa elhúzza a száját.

A zenészpárosra boruló fólia több mint csupán címként szolgáltató elem, erős szimbolikus jelentéssel ruházza fel ez a mozzanat – ez a film talán legerősebb jelenete. A műanyag fólia elválasztja a zenészeket a külvilágtól, burkot von köréjük, néhány pillanat erejéig egy buborékvilágotalakít ki, melyen belül a két férfi közti kapcsolatra vetül a figyelem, górcső alá helyezve a bonyolult viszonyt. Egyikük elégedett ezzel a pillanattal  – hogy kizárul a nagyváros forgataga, hogy ők ketten egymásra vannak utalva egy műanyag sátor alatt –, mivel olyan karakter, aki megelégszik az élet apró örömeivel. Másikuk menekülne, kitörne a burokból.

A történet két fiútestvér kapcsolatára koncentrál, miközben fokozatosan adagolja a néző számára a háttér-információkat. Matúš (Bartosz Bielenia) remek zenész, akinek tehetségénél csak balszerencséje nagyobb: egy neves berlini iskolában tanult, melyet idő előtt ott kellett hagynia, mivel édesanyja haldoklott. Az asszony halála után pedig testvéréről, Dávidról (Vojtěch Zdražil) kell gondoskodnia. Jobb híján utcazenésznek állnak Bécsben, ahol majd nyilván jobban értékelik őket, mint mondjuk egy átlag szlovákiai városban. Matúš ilyenkor saját szerzeményeit próbálgatja, Dáviddal kiegészülve pedig turistaattrakciónak is elmegy a produkciójuk. Hogy eltartsák magukat, Matúš temetéseken is játszik, és itt-ott meghallgatásokon is szerencsét próbál, sikertelenül: úgy tűnik, hogy a szimfonikus zenekarok hiába írnak ki meghallgatásokat a megüresedett helyekre, a pozíciók mindenhol előre le vannak vajazva. Valahol a film első negyedénél derül ki pluszcsavarként, hogy Dávid és Matúš nem vér szerinti testvérek – a tehetséges fiút Dávid anyja csupán magához vette.

A film tehát ígéretes alaphelyzetet vázol, hiszen két különleges, nem mindennapi élettörténettel rendelkező szereplővel indít. A helyzetből adódó izgalmas kérdések azonban kiaknázatlanul maradnak az elkövetkező percekben, helyette egy univerzálisnak is beillő felnövéstörténetet kapunk. Matúš ugyanis kitör a burokból, és a kitörésből fakadó morális dilemmákkal küszködik. Egy véletlen folytán találkozik egy volt osztálytársával, aki karrierje nagy lehetőségét vázolja neki. Matúš válaszút előtt áll: ha elfogadja a volt osztálytárs nyújtotta lehetőséget, nem csupán a tehetségét kamatoztatja, az elismerést, dicsőséget és gazdagságot is hoz számára – ennek az új életnek azonban az az ára, hogy meg kell tagadnia addigi világát. Tehát azt a világot, amelyet Dáviddal épített fel.

Egymással szembenálló, sajnos eléggé sematikusan vázolt világok ezek, melyekhez egy-egy mellékszereplőt társít a forgatókönyv. Az egykori osztálytárs, Albert (Sabin Tambrea) a bécsi komolyzenei élet fényűző, ám mérgező világának egyik főszereplője. Ebben a világban a zenészek hivalkodó termekben, csillogó arannyal díszített barokk bútorok között ücsörgő unatkozó milliomosoknak játszanak – vélhetően fényűzően magas összegekért. Természetesen hamarosan fény derül arra is, hogy a lehetőségért cserébe Matúš helyzete jótevője irányában erősen kiszolgáltatott. Az ezzel ellentétes világ, melyet a Pecháček (Bárdos) Judit alakította Lenka személyesít meg, egyszerű, sőt, szegényes, ám itt a mély emberi szeretet, az odaadás és segítőkészség elvei uralkodnak. Lenka jóindulatú, a végsőkig odaadó karakter, aki mindvégig kitart amellett, akit barátjának fogadott.

Innentől sajnos a film didaktikus tanmesévé laposodik. Önmagában az, hogy a sztori univerzális mondanivalójú történetté kerekedik, nem volna baj, ha nem társítana mellé a rendező realista, sőt hiperrealista elbeszélő módot. Egy ilyen narratív mód mellett ugyanis egy mélyebb, személyesebb, részletekbe menő pszichológiai elemzést várnánk – a másik lehetőség pedig az lenne, ha az univerzális történetet bújtatták volna frissebb köntösbe. Vagy a forgatókönyvet kellett volna továbbírni, árnyaltabban szemléltetni a karaktereket, túllépni a jó-rossz ellentétén, vagy pedig egy merőben más, a realista történetmeséléstől eltérő narratív módot választani.

A film legerősebb oldala az, ahogy a zenét használja az egyes események kiszínezéséhez. Nem csupán aláfestő zenét hallunk – ilyen téren egy teljesen csendes filmről van szó – a zene a történetmesélés fontos eszköze. Van, hogy a bőgő hamisan szól, van, hogy a cselló fennkölten, megint máskor sértődött szólamokat hallunk: Matúš, a szótlan, magába forduló fiatalember egyénisége a hangszerén keresztül teljesedik ki. Juraj Lehotský filmjét azonban sem a zene, sem a színészek játéka nem menti meg: legfeljebb félsikernek mondható.