Móka, kacagás és könnyek

Gál Tamás, Olasz István, Kiss Szilvia és Tóth RitaStefankovics József felvételeNem tudom, milyen mélyre érdemes ásni a múltban. Meddig lehet feszíteni a húrt, feszegetni a kényes kérdéseket. Martha (Tóth Rita) és George (Gál Tamás) sorsa nem sokban különbözik a miénktől. Az asszonyt kiszolgáltatta az apja, „versenytárgyalást” hirdetett rá – igaz, partyk formájában, de a lényeg egy volt, valaki harapjon rá, ragadja meg a lehetőséget, és amikor eljön az ideje, lépjen a kedves papa örökébe. George volt a nyerő. Az a George, akinek a lelkén szárad apja és anyja halála. Ezért aztán azt tehetne vele Martha, amit csak akar. Megalázhatja, sárba tiporhatja. Teheti mindezt gátlások, korlátok nélkül mindaddig, amíg egyszer csak meg nem szólal a lelkiismerete, meg amíg meg nem szegi az egyetlen fontos játékszabályt, amely férje és közte működik. Mert George mindent elvisel, még azt is, hogy ifjú, céltudatos, a szamárlétra legfelső fokára hőn áhítozó kollégája a szeme láttára szeretkezik a feleségével a háziasszony-hentergető nevű társasjáték szellemében.

Nick (Olasz István), az ifjú kolléga és felesége, Honey (Kiss Szilvia) ugyancsak csodálatos színfolt. Miként George is számításból csapódott Marthához, Nick is a töretlenül ívelő karrier érdekében vette feleségül mézédes nejét. Hozzá is tapadt rendesen. Mert Nick csak addig mehet el, ameddig Honey engedi. S ha úgy kívánja a gerlekacagásokat hallató nej úriasszonyi kedve, Nick alázatosan leborul előtte. ĺgy van ez: ha az asszony pénze beszél, a férj pitizik. És hiába volt Nick nagylegény a ismerkedési hajnal kezdetén, hamarosan kiderül, csak egy szerencsétlen bábfigura, olyan marionett, amelynek szálait bárki kezébe veheti, sőt egyszerre akár többen is mozgathatják.

Szóval, kezdetben volt a móka és kacagás. A második felvonásban azonban már nem a nevetéstől csorogtak lelki könnyeink.

Gál Tamás George szerepében híven tükrözi a megcsömörlött, szarkasztikus, a szokások rabjává vált klasszikus férjet – az ő foteljébe ne üljön senki, még a felesége sem, a vécéajtót tessék becsukni, a szőnyegre ne tessék hányni, azaz, az ő kényelmét ne tessék bolygatni. Nem kell ahhoz negyvenévesnek lenni, hogy a színpadon valaki korosodó, házsártos, ámbár bizonyos korlátok közt mozgó öregedő férjet alakítson.

Tóth Rita kitűnő partnere volt a fiatal színészeknek, bizonyos szempontból ugyan az egyetlen profi a főiskolai hallgatók közt, de nem akart kiemelkedni, nem akarta magának a dicsőséget, nem akarta lejátszani a többieket a színpadról. Tudja, hogy a profi színháznak is a csapatmunka a lényege.

Olasz István maga volt a törekvő Nick, aki itt-ott fellázad ugyan, de célja érdekében bármikor bárkinek bármit. Épp úgy azonosult a sugárzó, ide nekem az oroszlánt is ifjúval, mint a feleségének, kollégájának behódoló szerencsétlen karrieristával.

Kiss Szilvia kacagása betöltötte a teret; ő maga kitűnően alakította a részeg, kurvoid feleséget, a butuska libácskát, és a határozott aszszonyt, aki ha kell, ostorral idomítja férjét.

Edward Albee Nem félünk a farkastól című drámáját sűrítve kapta három estén át a komáromi RÉV Magyar Kultúra Házában a nagyérdemű. Kétszer háromnegyed órában. Nem egy jellegzetes protokoll előadást láthattunk. Azok jöttek el, akik őszintén kíváncsiak kollégáik teljesítményére, s akiket nem az vezérel, lesz-e nagy bukás, meg azok, akiket érdekel minden kísérlet, amely előre mutat(hat). A színész fizetsége a gázsi és a taps. Az előbbiből nem sok jutott sem a négy szereplőnek, sem a rendezőnek. Igaz, ők a kezdet kezdetén bevallották, nem ezért állt össze a csapat. Három főiskolás – Gál Tamás, Kiss Szilvia és Olasz István – tanulni akart, fel akarta mérni – elsősorban valószínűleg önmaga számára –, mit lehet produkálni a haknilehetőségeket kínáló holt idényben. Nem az operett, nem a viccmesélős nevettetés műfajában. Jó támaszra találtak magyarországi színészkollégájukban, Tóth Ritában, akit a Piaf-darab Simone-jaként ismert meg a Jókai Színház közönsége. A rendező, Gágyor Péter ugyan az elfogulatlan szülő módjára mindig talál csiszolnivalót az előadáson – holott nincs az az alkotás, amelyről elmondhatnánk, tökéletes –, de a nézőnek a darab után nem az jut eszébe, jó kis hakni volt, semmi több. Komáromban kiderült, nem kell feltétlenül ripacskodni, sem úgynevezett könynyű darabokat választani ahhoz, hogy bejöjjön a közönség, és vastapssal honorálja egy négyszemélyes társulat előadását.

(Lehet, hogy nem jött el az egész szakma az előadásra. A RÉV szakácsa és pincérei átöltöztek, úgy ültek be a nézőtérre. Nekik ez az este ünnep volt.)