Mobilokat az asztalra!

Csak annyiban tévedett, hogy a színpadi adaptáció nem Budapesten bukkant fel először, hanem a Jókai Színházban, a komáromi és a székesfehérvári teátrum koprodukciós előadásaként.
Paolo Genovese filmje hangos közönségsiker volt, olyannyira, hogy az olasz mozinak több mint egy tucat remake-je van (elő)készülőben, illetve készült el. A Goda Krisztina által jegyzett magyar filmváltozatot BÚÉK címmel már tavaly decemberben bemutatták, és igen-igen tisztes nézőszámot produkált az azóta eltelt időben. 
Úgy tűnik, Genovese és alkotótársai rátaláltak egy témára, amely erősen rezonál a mai korunkban, a mai generációkban, bárhol éljen is az ember. Az alapszituáció szimpla és ismerős: egy összeszokott baráti társaság vacsoráján elkezdenek olyan személyes, intim információk felbukkanni, amelyeket az érintettek eredetileg nem szerettek volna közkinccsé tenni. Ebből aztán hol drámai, hol bohózatba illően komikus helyzetek kerekednek, miközben a titkok lelepleződése olyan párkapcsolati, családi viszonyokat rajzol fel, amelyeket – hallgatólagosan elfogadott társadalmi-társasági norma – nem illik mutogatni, másrészt pedig nem illik tudomásul venni. Genoveséék hozzáadott találmánya a mobiltelefon: a mobiltelefonunk a privát szféránk első számú letéteményese. Mi derülne ki rólunk, ha be kellene dobnunk a közösbe?
A Teljesen idegenekben egy holdfogyatkozás adja az apropót, hogy egy vacsorára összegyűljön a középkorúakból álló baráti társaság – amelynek tagjai így időről időre összeszorulnak a látcső körül, hogy elmondják a kötelező „oh, milyen csodálatos” tételt, miközben az arcokon egészen más személyes történetek futnak. A feszültség kezdettől fogva tapintható a házigazda pár, Eva, a pszichiáter (Holocsy Krisztina) és Rocco, a plasztikai sebész (Tóth Tibor) között, ahogy kívülről nézve az is nyilvánvaló, hogy a hasonlóan középosztálybeli Lele (Szabó Viktor) és Anna (Bandor Éva) házassága sincs rendben, míg Edo (Béhr Márton) és Bianca (Bárdos Judit) negédesen szerelemittas, viszonylag friss kapcsolatában a két fél elkötelezettsége és felelőssége közötti ellentét a feltűnő. De az ilyen partiknak megvan a maguk koreográfiája, puszi, ölelés, kézfogás, ajándék átadása, közös élmények idézése, a még várt barátok szabadszájú kibeszélése... Ide még Peppe (Majorfalvi Bálint) érkezik meg, aki a többiek legnagyobb sajnálatára mégsem hozta magával az új barátnőjét, hogy a társaság véleményt alkothasson róla. Persze, a távolmaradottakról is mindenkinek van mondanivalója, főleg, ha az a házasság azért bomlott fel, mert az asszony belenézett a férj telefonjába, és ott egy „már nagykorú” modellel találta szembe magát. Mondanunk sem kell, a jelenlevők egybehangzóan állítják, nincs takargatnivalójuk – így viszont állni kell a kihívást, mobilokat az asztalra, és innentől minden beérkezett hívás vagy üzenet nyilvánosnak számít. (Egyebek mellett a színpadra állított nagyméretű kijelzőnek köszönhetően.)
Ügyesen építkezik a történet, és úgy tűnik, Hargitai Iván ez alkalommal nem is vállalkozott többre Komáromban, mint hogy színpadra állítsa a személyes mikroepizódok folyamát és annak közös húzását, megtalálva a komikus pontokat, a drámai fordulatokat és azokat a nyugvópontokat, amikor kérdéses, merre billen a következőkben a mérleg. A szalonvígjátéki alapból indulva helyenként már-már szatírába hajlóan túlrajzolt ez az előadás, s talán részben ennek tudható be, hogy a szereplőket inkább illusztratív tételként feltálalt figurának érezzük, mint hús-vér személynek; így aztán a titkaik is inkább csak közhelyszerűen robbannak fel – vagy gurulnak el a semmibe, mint az a fülbevaló, amely alapjaiban zilálhatná szét ezt a társaságot... vagy mégsem.
Mindenesetre: amíg mindannyiunknak van egy ismerőse, akinek a házasságát, párkapcsolatát tönkretette egy rosszkor, rossz kézbe került mobiltelefon, addig a Teljesen idegenek kellemes esti programnak kínálkozik, amely a ráismerés, felismerés lehetőségét kínálja. Mindaddig, amíg nem merülünk el abban a gondolatban, mi mindent őrizgetünk elektronikusan a különféle eszközeinken.