Miről ír a Kalligram legújabb száma?

Vagyis az alábbi sorok olyanoknak szólnak, akik kényszerűségből legalább valamelyest azonosulni képesek az ajánlattevő ízlésével, érdeklődésével.

Előnyt élveznek mindazok, akiknek gyermekkorukban nagymamájuk hangosan olvasta az ágyban Gvadányit. Poggio Bracciolini latin nyelven író olasz humanista anekdotái (Csehy Zoltán fordításában) a különösebb fáradság nélkül elérhető azonnali gyönyörérzet forrásai, de hiába olvasható belőlük több mint ötven a Kalligram szeptemberi számában, gyorsan végük van. Pótlólagos gyönyörforrás-ajánlat: megfelelő válogatásban emez-amaz családtagnak vagy alkalmi látogatónak felolvasni belőlük párat.
A norvég összeállítás (Gerevich András és Szabados Ferenc, de főként A. Dobos Éva munkája) megkerülhetetlen, egyrészt nehéz kihagyni, másrészt nagy kár volna. Arne Lygre novellája (Bedőlni; A. Dobos Éva fordításában) az izgalom fenntartásában érdekelt, egy filmforgatókönyv rejlik benne, krimiszerűsége a kommunikáció részbeni felszámolásából adódik, parodisztikussága meg a kommunikáció részbeni túlhajtottságából: a három szereplő központi alakja, a lány süketnek tetteti magát, ebből kifolyólag a két fiú hetethavat összehord a füle hallatára, s csak az olvasó előtt világos, hogy a kezdetektől fogva mindhárman ugyanazt akarják. A szöveg alatti kis magyarázat szerint „Arne Lygre (1968) a kortárs norvég irodalom egyik rendkívül egyéni hangú képviselője, Jon Fosse után a mai norvég drámaírás legkiemelkedőbb tehetsége“, amit habozás nélkül azonnal igaznak gondolunk, s csak azt sajnáljuk, hogy Jon Fosse nem fért bele a tekintélyes norvég blokkba. Áma folyóirat belső borítóinak egyike már arról tájékoztat, hogy a Kalligramnál épp megjelent az Álmatlanság című Fosse-mű; ezt a 72 oldalas könyvet egy kis internetes kutakodás eredményeként regénynek, azon belül is kriminek tartjuk. A Knut Hamsun szobái (Irodalomtámogatás norvég módra; A. Dobos Éva esszéje) a táblázataival együtt (Norvég szépirodalmi kiadványok száma 1965-ig; a Kulturális Tanács által megvásárolt norvég szépirodalmi kiadványok tételenkénti száma; Európai nyelvekről fordított irodalom. Támogatott könyvek 2000 és 2006 között stb.) jóval többet nyújt, mint amennyi egy esszétől elvárható; fő mondanivalójáról (az állami könyvbeszerzés mechanizmusáról) jó volna azt hinni, hogy Szlovákia (Magyarország stb.) illetékes állami szervei fölfigyelnek rá, megtetszik nekik, és bevezetik.
Marno János három versével (Triptichon: Ő; És ő; Na és) nyit a Kalligram, s a visszalapozás is rendre ide vezet s itt marad abba. A roppant finom technika (rafináltan rímeltetett blank verse) sejtelmes képek megidézője lesz, miközben a nyelv oly keresetlen, minta csak ez volna a világ (a vers) legtermészetesebb dolga. Ha volna az embernek saját kiadású és szerkesztésű folyóirata, ilyen verseket keresne az elejére.
A Borbély Szilárd-rajongókra jó idők járnak; itt és most Krupp József idézetekben gazdag, szemléletes recenziója jár nekik.

Vörös István novellája (Az Astoriától a Klinikáig) az ajánlása szerint „Búcsú a mágikus realizmustól“, de hamar fölmerül a gyanú, hogy talán már ez is része azoknak a megtévesztő manővereknek, melyeknek olvasóként alanyaivá válunk. Előbb a narrátor megszólalása, majd a szövegben megszólalók egymáshoz való viszonya, aztán a mondottak és a hallottak (reális voltának) viszonylagossága, ezek különössége, mulatságossága és e különösség meg mulatságosság dacára is hihetősége (reális volta) az, ami végigolvastatja a szöveget. („Közben, anélkül, hogy észrevettük volna, tovább indultunk.“)