Minden rendező őt akarta

Közép-Európa egyik legnagyobb színésznője Emília Vášáryová. De túlzás nélkül állíthatjuk azt is: Európa egyik legjelesebb színésznője. Ha csak korosztálya egyik legfényesebb nyugati csillagát hozzuk fel példaként: Catherine Deneuve neve mellé írhatunk ugyan több tucat játékfilmet, a színpad azonban kimaradt az életéből, ahol a mi hősnőnk eljátszott – és nem akárhogy! – száznál is több főszerepet. Ennek tükrében hasonlítsunk össze két, magasan ívelő alkotói pályát!

Martin Šulík másfél órás portréfilmjében, az Emíliában egy nagy kaliberű, Cannes-t, Monte-Carlót és több más rangos fesztivált megjárt szlovák művész nyitja meg legtitkosabb szobájának ajtaját. Őszinte vallomásának egy őszi, selmecbányai út ad keretet. Ott élt egykor, és oda jár vissza ma is, ha lelki feltöltődésre vágyik. Bent járunk vele a város történelmi magvában, a szülői ház udvarán, amelynek egyik fala azé a líceumé, ahol egykor Petőfi Sándor tanult, s ezt ő is büszkén mutatja. Végigvezet minket azokon az ösvényeken, amelyeken annak idején ezerszer végigment, és magába szívta mindazt, ami ma is fontos számára: a város, a környék múltját, gazdagságát, megnyugtató szépségét. Elmeséli, amit már talán százszor elmesélt, de hozzá tud tenni egy-egy újonnan felfedezett színt, érzést, emlékképet.

„Legyenek elnézők velem, a kamera mindent megmutat” – kéri a film első kockáin a színésznő, akit kollégái Milunak, Milušának hívnak. A felvételek idején ugyanis még nem volt teljesen rendben. A Covid őt sem kerülte el, meséli, eddig háromszor döntötte ágynak.

„Kínt, szégyent, örömet, sikert és kudarcot, mindent megéltem a Nemzeti Színház falai között, a színpadon még ennél is többet, de mindennek értelme volt, ami megesett velem” – mondja.

Különös kislány volt, közli később szemérmesen. Nem voltak babái, barátnői, nem olvasott meséket, de tizennégy évesen már túl volt Tolsztoj két nagyregényén, az Anna Kareninán és a Háború és békén. Hokizott, korcsolyázott, ügyesen zongorázott.

„Magda húgom állandóan mosolygott, mindenki Napocskának hívta a családban. Én örökké duzzogtam, igazi pukkancs voltam.” Az első film, amelyben statisztaként feltűnt, a Törőcsik Mari, Pécsi Sándor, Psota Irén és Karol Machata főszereplésével készült Szent Péter esernyője volt. Egyetlen mondata van a filmben, azt is magyarul halljuk tőle: „Megyek már, megyek!” Édesapja fivére Párizsban, a Sorbonne-on tanult, meséli, aztán Amerikában kötött ki, nehéz helyzetbe sodorva az itthoniakat. A titkosrendőrség megfigyelése alatt álltak, jelentéseket írtak róluk. Magdát már kisiskolás korában kihallgatásokra vitték. Nővérét el akarták tiltani az érettségitől, a pályaválasztási lehetőségtől megfosztották, kedvére való főiskolán vagy egyetemen nem tanulhatott tovább, s bár egyáltalán nem vonzotta a színészi pálya, egyetlen lehetősége a színművészeti főiskola maradt. De amikor az osztály Parmába indult egy sikeres vizsgaelőadással, a buszról szállították le a rendőrök, mert „Emília Vášáryová elvtársnő nem szolgálja a szocialista Csehszlovákia érdekeit.”

Jeles szlovák és cseh kollégái, rendezői vallanak róla a filmben. Petr Nárožný, Božidara Turzonovová, Ľubomír Vajdička, Roman Polák és mások.

Cannes, 1963. Amikor jön a macska. Vojtěch Jasný filmjével, a cseh új hullám sokáig rejtve maradt kincsével, ami több mint egy zenés szatíra vagy egy erkölcsi tanmese, eljut Európa legnagyobb hírű filmes seregszemléjére.

„Úgy nézhettem ki, mint Alice Csodaországban. Minden új és izgalmas volt számomra. Először láttam a tengert. Boldog voltam. Huszonegy évesen franciául adtam interjút. Ki akarja meglátogatni Picassót a műtermében, kérdezték. Azonnal jelentkeztem. Napbarnított öregnek láttam a festőt. Bor helyett vizet kértem tőle.”

Szent Erzsébet tér, Vladimír Bahna filmje 1965-ből. Egy fiatal szerelmes pár tragikus története a zsidóüldözés idején. „Teljesen azonosultam a szereppel. Az a lány én voltam. Tudtam, hogy Szlovákiából 60 ezer zsidót hurcoltak el koncentrációs táborokba – kommentálja a filmet. – Sok ilyen történetet ismertem. Selmecbányán engem sosem a hozzám hasonló korú gyerekek között kellett keresni, hanem az idősek körében. Az ő életútjuk érdekelt.”

Filmes és színpadi szerepek hosszú sorából látunk villanásokat. Elképesztően gazdag pálya bontakozik ki előttünk. Meg is jegyzi az egyik színészkollégája: „Minden rendező Milkát akarta, mert meg tudta valósítani az elképzelésüket.” Vitték is egyik filmből a másikba, miközben harminckét előadást játszott egy hónapban.

„A stressztől csomókban hullott a hajam. Két évig parókában jártam.”

Otthon a két gyereke és orvos férje várta. „Neki sem lehetett könnyű. Nem bírta elviselni, hogy a kamera előtt másokkal bújok ágyba. Ha férfi lennék, nekem nem kellene színésznő feleség. Attól megóvtam magam, hogy színész férjem legyen.”

Második férje Milan Čorba, a neves jelmeztervező volt. A nyugodt, kiegyensúlyozott házasságot vele élhette meg. Prágai színházi szerepei külön fejezethez jutnak Martin Šulík alkotásában. Játszott a Zábradlín és a Činoherní klubban, egyszer lángra kapott mögötte a díszlet, a nagy átélés közepette azonban észre sem vette. A nézők jelezték neki, hogy hagyja el gyorsan a színpadot. Pozsonyi kollégája, Emil Horváth és prágai rendezője, Jan Hřebejk is megszólalnak a filmben. Mindketten a legnagyobb tisztelet és elismerés hangján szólnak róla.

Szarkazmus és nem kevés önirónia kíséri Emília Vášáryová vallomását. A pontos emberábrázolás rendkívüli képességével megáldott színésznő életének színes mozaikjait kapjuk. Egy kivételes belső ragyogású művész portréját, aki túl a nyolcvanon is a nőiesség teljes fegyvertárával hódít a színpadon, miközben egyetlen percig sem veszi komolyan magát.

A szerző a Vasárnap munkatársa