Milyen óvodát válasszak?

Régebben – és részben talán még most is, bár sokkal enyhébb formában – az iskolákban élt a törekvés, hogy az óvodáknak megparancsolják: készítsék elő alaposan a gyereket az iskolára, a háromujjas ceruzafogástól (netán az írás-olvasás elemeitől) a „fegyelmezett” magatartásig (netán a vigyázzállásig).

Számon tartjuk, hogy a legkülönbözőbb színezetű diktatúrák óvodája nagyon is iskolaszerű; korai iskolás tanítással gyötri és rongálja a gyerekeket, míg a demokráciák iskolája is sokkal óvodaszerűbb a szó jó értelmében, és gyakran nem is csak a legelső osztályokban.

Magyarországon az akkori művelődésügyi minisztérium 1975-ben kiadta kettes számú módszertani levelét, amely azt mondta, hogy az iskolák első két osztályát egységnek kell tekinteni, és az óvodához kell közelíteni. Ez a nagyon helyes intézkedés azonban ugyancsak a magyar közoktatás állóvizébe hullott, és tudjuk, hogy ez volt a magyar óvodák iskolásítási kísérlete második nagy hullámának a kezdete. Az „erős” iskolák ugyanis azt mondták a „gyenge” óvodáknak: ha közelíteni kell, ti fogtok közelíteni! Sokszor az iskolaigazgató volt az óvoda főnöke is, és az iskolák gyakorta abban a meggyőződésben élnek, hogy azért nem tudják – vagy nem tudják elég gyorsan – „betörni”, gyors és szorgalmas munkára fogni, írni-olvasni minél előbb megtanítani a gyerekeket, mert az óvodák erre nem készítik fel őket eléggé.

Ha az óvodák szakmailag jól működnek, azaz ismerik az óvodás gyerek testi-lelki fejlődésének törvényszerűségeit és az ezekből fakadó igényeket, szükségleteket, akkor nem törődnek – nem törődhetnek – azzal, hogy mit vár el tőlük az iskola! Az ő feladatuk kizárólag az, hogy az általuk felismert kisgyermekkori – óvodáskori – szükségleteket kielégítsék. Ekkor teszik a legtöbbet a gyermekek valódi fejlődéséért.

Meg kell tehát teremteniük a szabad játék lehetőségét, mindennap kell mesélniük – és nem szabad „feleltetni” a meséből, nem szabad, nem szabadna sem nekik, sem a szülőknek „visszakérdeniük” a meséket, verseket, dalocskákat, nem szabadna ezekkel „szerepeltetni” a gyerekeket –, és jó mintát kell adniuk, mint ezt már emlegettük, szóban és tettben az utánzásra.

A ma érvényes óvodai alapprogram ki is mondja: ha az iskola jól készült fel az óvodás gyermek fogadására, akkor annak iskolai beilleszkedésével nem lesz probléma. Mert az iskolába nem iskolás gyerek megy – hiába töltötte be a hatodik életévét! –, hanem óvodás, aki majd, nagy egyéni eltéréssel, hat- és nyolcéves kora között lassan válik iskolaéretté (a lányok általában előbb, mint a fiúk).

Még azt is idézzük ide a jelenleg érvényes óvodai alapprogramból, hogy mit tart az óvodás tanulás helyes formáinak. Az első, amit már sokat emlegettünk, lehetőséget teremteni a spontán utánzásra. A második: válaszolni a gyerek kérdéseire... És így tovább. Csak a hatodik vagy hetedik helyen szerepel, hogy „az óvónő, ha akar, szervezhet foglalkozásokat is”. És ez is csak azért áll ott, hogy ne korlátozzuk az óvónők módszertani szabadságát, de eléggé kifejezésre jut ebben a felsorolásban – és a program egészében –, hogy a program nem tartja a kötelező foglalkozásokat az óvodáskori fejlesztés megfelelő eszközeinek.

Mostanában mintha enyhült volna az iskolák nyomása, bár persze, még mindig nem fogadták el sokan, hogy nekik óvodásokat kellene fogadniuk, és csak egy-két év alatt az iskolai életbe bevezetniük. (Az óvoda-iskola próbálkozásban például a tanítónő lemegy az óvodába, és ott tölt el a gyerekekkel egy-két évet, de nem azért, hogy a gyerekeket tanítsa, hanem, hogy ő megtanuljon játszani. Az óvónő pedig felmegy a gyerekekkel, egy-két éven át még kísérve őket az iskolába. ĺgy teremtik meg a szükséges, a valódi átmenetet óvoda és iskola között.)

Az iskolák tehát változnak. Viszont: megnőtt a szülői nyomás, amelyik az óvodákra nehezedik!

(Gyerekek, óvodák, iskolák, Saxum Kiadó, 2001)