Milyen a magyar fotóművészet?

JUHÁSZ KATALIN

A budapesti Magyar Fotográfusok Háza egyik legfontosabb feladata a kortárs magyar fotóművészet fiatal képviselőinek bemutatása. E célból indult a Folyamatos jelen című projekt is, amelynek keretében évente négy-négy alkotót mutatnak be. A sorozat egyik négyes fogata Dóka Béla, Erdei Krisztina, Fekete Zsolt és Kudász Gábor. Munkáikból Csizek Gabriella rendezte meg a Valóságkódok című kiállítást, amely először a pozsonyi Brämer-kúriában látható. A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma évek óta a régióban egyedülálló Nemzetközi Fotóhónap egyik helyszíne.

A laikus látogató talán csodálkozik, hogy nem hazai magyar fotóművészek kaptak itt lehetőséget a bemutatkozásra. A magyarázat az, hogy a fotóhónap programját a Közép-európai Fotográfia Háza és a FOTOFO koordinálja , a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma csupán a számos pozsonyi helyszín egyike, szakmai szempontból nem szól bele a válogatásba.

Azon viszont a legkevésbé sem lepődünk meg, hogy a négy fiatal kiállító művész a mai korra jellemző élet-sémákat járja körül. Hiszen mi másra reflektálnának, ha nem a jelenre? Akadnak olyan munkák, amelyek szinte beleégnek az agyunkba. Ilyen élményt jelentettek számomra Dóka Béla fotói, melyeknek mind a kompozíciója, mind a mondanivalója rendkívüli. Napsütötte falusi idillt látunk, nagy ebédlőasztalokat, hűsölést a patakban, sétákat a mezőn, és olyan tevékenységeket, amelyek nincsenek időkeretek közé szorítva. Ha „városi” szemmel nézzük ezeket a képeket, semmit sem látunk, hiszen rohanó életünk ritmusához viszonyítva nem sok történik. Ha azonban sikerül ráhangolódnunk a fotókra, megérezhetjük az időtlenséget és azt a derűt, amelyre csak egy távoli, civilizáció által érintetlen helyen lelhet rá az ember.

Erdei Krisztina más irányból közelít az idillhez. Manapság egyre többen költöznek ki a nagyvárosokból, mert nincs munkájuk, nem tudják fizetni a lakbért. Ők nem romantikus kalandorok, hanem kényszerből laknak összetákolt bódékban, lakókocsikban. Erdei Krisztina gazdag érzelmi és gondolati tartalommal telített képein az őt ért élmények esszenciáját ragadja meg.

Kudász Gábor a szemetet fotózza: a fogyasztói társadalom mértéktelen pocsékolását, a szeméttelepek növekedését, a természetes terek inflálódását. Azt, ahogy lassan elnyel minket a hulladék, és még mindig nem vagyunk hajlandók tudomásul venni. A felvételeken a szemét tájelemként jelenik meg, a természet részeként vagy legalábbis velejárójaként. Emiatt a természetbe való kivonulás, az egykori harmónia visszaidézése már nem lehetséges.

Fekete Zsolt szintén az elveszett harmóniát keresi. Fényképein a friss levegőt, a zöld füvet, az érintetlen természetet igyekszik megjeleníteni. A jól megkomponált képeken az alakokat úgy „aranzsálja” a térben, hogy az emberi test beleolvadjon a környezetbe. „A távoli alakok is mintha a közelben lennének: valósak és mégis mintha csak lebegésükben lennének éppen ott, ahol. Létezésük titka így nyilvánul meg egy pillanatra és örökre” – írta a fotókról Csizek Gabriella, a kiállítás kurátora.

Mind a négy művész felkiáltójeleket használ. Arra igyekeznek figyelmeztetni, hogy messze kerültünk a természettől és a természetestől, nem tiszteljük a környezetünket, és észre sem vesszük azt, amit ezáltal elveszítünk.