Mihail Barisnyikov - Orosz maradt Amerikában

Nincs még egy balett-táncos a földön, aki ennyi évesen is ilyen aktívan hódol a hivatásának. Barisnyikov maga a csoda. A 20. század egyik legnagyobb hatású táncművésze és koreográfusa, aki időben rájött: színpadi létét úgy tudja meghosszabbítani, ha egy idő után a hangját is hallatni fogja. Hogy filmszerepeket is vállal, és szenvedélyes fotográfusként művészi értékű felvételeket készít, azzal csak más irányú alkotói vágyait elégíti ki. Fő territóriuma továbbra is a színpad. Így, vagy úgy. Tánccal vagy éppen tánc nélkül. Mint most: Joszif Brodszkij, az 1996-ban, ötvenhat éves korában elhunyt Nobel-díjas orosz költő verseivel. Ő találta ki magának ezt az estet, amellyel március 20-án és 21-én a pozsonyi Nemzeti Színházban lép közönség elé. Ilyen vagy hasonló produkcióval híres elődei, Nurejev és Nizsinszkij sem próbálkoztak.

Barisnyikov már gyerekként is különbözött a társaitól. És nemcsak a maximalizmusával. Kisugárzásával is. Nem nőtt magasra, de szorgalmával és tehetségével mindenkit maga mögé szorított. Bizonyítani akart. Nehéz gyerekkorát sikerekkel kompenzálni. Apja magas rangú katonatiszt volt. Szovjet ezredes. Kettőjük viszonya meglehetősen zilált volt. Misa kamaszkorára édesanyja váratlan halála vetett sötét árnyékot. Ma sem beszél róla, mi kergette öngyilkosságba a mamát. Rigában született, Lettország fővárosában, ott is kezdett el balettet tanulni, de tizenhat évesen már a szentpétervári Vaganova Intézet növendéke. Alekszandr Puskin, a világszerte elismert mester tanítványaként nemzetközi balettversenyt nyer Várnában, tizenkilenc évesen debütál a Kirov Balett Giselle-jében, majd ismét arannyal tér haza, Moszkvából. Fizikai és technikai képességével otthon is, külföldön is elkápráztatja a közönséget. Érzelmi skálájának rendkívül gazdag kifejezőtárával mindenkit lenyűgöz. A hatvanas évek végén a Szovjetunió egyik vezető balettművésze. A klasszikus repertoár legnagyobb szerepeit táncolja. De csak azokat. Modern darabok ritkán jöhetnek szóba, s akkor is csak hazai koreográfusoktól. Az akkori szovjet kultúrpolitika erkölcsi fertőnek tartja mindazt, amire Barisnyikov vágyik. A nyugati stílusirányzatok elé hatalmas barikádokat emel. Aki tud, menekül. Alkotói szabadságra, új kihívásokra, másfajta élményekre vágyott ő is. Akárcsak Nurejev vagy Godunov, akik hozzá hasonlóan meglehetősen zűrös körülmények között maradtak Nyugaton, hogy ne politikai ideákból épített falak között, hanem művészi korlátok nélkül dolgozhassanak.

Huszonhat éves, amikor a Kirov Balett vezető táncosaként egy kanadai vendégszereplés során végső lépésre szánja el magát. Menedékjogot kér Torontóban. Meg is kapta azonnal. Első szerződését a Royal Winnipeg Ballet-nél írta alá. „Légszomjam volt – nyilatkozta később. – Tudtam, hogy mi vár rám és a családomra: hosszú évekig nem találkozhatunk. Szörnyű érzés volt, de nem láttam más kiutat az otthoni fojtó politikai légkörből, csak a szökést.” Kanadából kis idő múlva már az Egyesült Államokba vezetett az útja. Álmai társulata, az American Ballet Theatre hívta soraiba. Ott végre olyan kortárs koreográfusokkal került kapcsolatba, akiktől friss impulzusokat kapott. Anthony Tudor, Jerome Robbins, John Butler darabjaiban villogtathatta virtuozitását. Légies piruettjeivel, szélsebes fordulataival, magas ugrásaival minden alkalommal elkápráztatta a közönséget. 1978-ban már a New York City Ballet vezető táncosa. George Balanchine-nel, az ugyancsak orosz és szintén emigráns koreográfussal, a modern balett egyik legjelesebb alakjával közösen teremtették meg az új Don Quijotét, az új Apollót, Az alvajárót és A tékozló fiút. Két évet töltött Balanchine szárnyai alatt, aztán visszatért az Amerikai Balettszínházhoz – művészeti vezetőnek. Egy híján tíz évig állt az együttes élén, aztán nyugtalan természete és alkotói vágyai vitték tovább. Mark Morris, az excentrikus tánckreátor beszélte rá, hogy hozzák létre saját társulatukat, a White Oak Dance Projektet. 2005-ben már Manhattanben dolgozik, ahol művészeti központot hozott létre. A tánc mellett a színház, a zene, a képző- és fotóművészet otthonává válik a ház, koncertek, kiállítások, prózai előadások, workshopok, konferenciák fellegváraként emlegetik szerte a világon.

Mindeközben természetesen magáról sem feledkezik meg.

Igyekszik mindenkivel alkotói kapcsolatba kerülni, akitől művészetéhez újabb impulzusokat kap.

Maurice Béjart koreográfiájára pezsgősüveggel és koponyával a kezében Hamletet táncol. Frank Sinatrát szvinges mozdulatokkal idézi meg. Aztán találkozik Robert Wilsonnal, korunk egyik legnevesebb amerikai színházi rendezőjével, a kortárs vizuális kultúra legjelentősebb alkotójával. Első közös munkájuk Kafka Átváltozások című darabja. Tánc, pantomim és árnyjáték egyvelege e páratlan koreográfia. Ezt követi az orosz abszurd egyik legnagyobb szerzőjének, Danyiil Harmsznak A vénasszony című történetfüzéréből készült a The Old Woman, amelyben Willem Dafoe a színpadi társa. Két, bohócnak maszkírozott művész szigorú koreográfiával és gondosan kiválasztott zenékre jelenít meg egy mágikus, halálfélelemmel teli világot. De van egy harmadik, nem kevésbé izgalmas közös darabjuk is. A Levél egy férfihoz, amelyben Vaszlav Nizsinszkijt, a tánc istenét jeleníti meg. Erre a szerepre több mint tíz alkotó próbálta megszerezni őt, de még Ingmar Bergmannak is nemet mondott. Robert Wilson felkérésének azonban nem tudott ellenállni. A Nizsinszkij naplóján alapuló mű azonban nem attól volt különleges, hogy Barisnyikov tökéletesre csiszolt tánctudását mutatta, hanem attól, hogy orosz és angol szövegeket adott elő Wilson látomásaival egybekötve. „Nem Nizsinszkij vagyok a színpadon – nyilatkozta a táncos nem sokkal a bemutató után –, hanem egy művész kiáltványát tolmácsolom, akit Isten bohócának tartottak.”

Külön fejezet illeti filmbeli alakításait. Herbert Ross egy keménykezű koreográfus szerepével bízta meg a Fordulópont című rendezésében. Pazar alakításáért Oscar-díjra jelölték. A Halálbalettben egy emigráns orosz balett-táncost játszik, aki kényszerleszállás miatt, akaratán kívül kerül vissza hazájába, s a titkosrendőrséggel kell alkut kötnie. A Táncosokban és a Dr. Ramirez kabinetjében is sok az önéletrajzi elem. Sarah Jessica Parker partnereként a Szex és New York című, nagy sikerű tévésorozatban kapott szerepet, orosz szobrászművészként. Ezt a munkáját is nagyon élvezte, nem utolsósorban azért, mert egy rövid szerelmi románcot élhetett meg a kamera előtt. Barisnyikov ugyanis a női nem nagy rajongója. Magánéleti partnerei között balerinák és színésznők váltották egymást. Csapongó természetét ma sem titkolja. Alexandra nevű lányának Jessica Lange az édesanyja, Lisa Rinehart táncosnőtől két lánya (Anna és Szofija) és egy fia (Peter) született.

Pár évvel ezelőtt fiatal utcai táncosok között remekelt egy amerikai reklámfilmben. Seress Rezső Szomorú vasárnapjának remix változatára táncolt a huszonhat éves amerikai street dance-es Lil Buckkal. Zseniális kettősük egy elegáns férfiruha-kollekciót futtatott fel a világban.

Politikai véleményét 2016 nyarán hallhattuk először, amikor azt üzente Amerikának:

„Ne szavazzatok Donald Trumpra, a totális hatalomra törekvő, veszélyes opportunistára!”

Trump beszédei ugyanis a Szovjetunióban töltött éveit idézték fel benne. Nem titkolta: ő Hillary Clintont támogatta. „Higgyék el nekem – mondta –, tudom, miről beszélek. Hozzám hasonlóan több százezer ember menekült el olyan országokból, amelyeket a Trump-féle, ellentmondást nem tűrő vezérek irányítanak.” Trump győzött, Barisnyikov hatalmasat csalódott. S azóta döbbenten nézi, mi zajlik választott hazájában. Rigában, ahol gyermekéveit töltötte, többször is megfordult az elmúlt évtizedek során, Szentpétervárra nem vágyik vissza, emigrálása óta nem is járt a városban. Apjának a második házasságából, született egy lánya, aki Barisnyikov számára egyáltalán nem létezik. Sosem akarta felvenni vele a kapcsolatot. Ha Rigában jár (édesanyja ott van eltemetve) vagy Helsinkiben, feleségét és gyerekeit „átküldi” Szentpétervárra, lássák, hol élt évekig, hol ívelt magasra balett-táncosi pályája. De ő maga sosem tart velük. Gyerekei közül egy sem beszél oroszul. Ő maga ma is hibátlanul. Verseit is az anyanyelvén írja. Mert a golf mellett ez a másik kedvtelése. Éjszakánként versbe szedi gondolatait. „Amerikai vagyok, de a szívem orosz” – hangsúlyozza.

Kilencvenperces önálló estjét a rigai Új Színházban mutatta be napjaink legjelesebb lett színházi alkotója, Alvis Hermanis rendezésében. 2015 óta járja vele a világot. Joszif Brodszkij, a Nobel-díjas orosz költő harminckét éves volt, amikor arra kényszerítették, hogy hagyja el hazáját. New Yorkban telepedett le, ott lett az akkor már világhírű balettművész barátja. Verseit megindító díszletben, egy nyári lak előtt szólaltatja meg, de közben táncol is. Költői utazás az est, fogalmaz tömören. De azt, amit szavakban közvetít, mozdulatokban is képes megfogalmazni. Akár egy helyben állva, de még ülve is. Fent a csúcson ugyanis már nincs szüksége technikai bravúrokra. Akkor is szemkápráztatóan táncol, ha csak a karjait és a felsőtestét látjuk megmozdulni. Nincs, ki ennél többre lenne képes.

Szabó G. László

A szerző a Vasárnap munkatársa