Merülés a mély bíborba

Pozsony. Leírni azt, hogy milyen is egy Deep Purple-koncert, annyi, mint egy világtalannak elmagyarázni a szivárvány színeit. Lehetne ragozni a jelzőket, de felesleges. Harmadszor láttam őket, harmadszor merültem el a mély bíbor varázslatos világában. Pár évtized már eltelt megalakulásuk óta (1969), Ian Gillan – a Jézus Krisztus szupersztárban is szerepelt – inkább már egy fiatalos nagypapára emlékeztet, mintsem egy rockbanda énekesére, de zenélni még mindig nem felejtettek el. A koncert első része az aktuális albumra (Rapture of the deep) épült, a második inkább a múltban való villámlátogatásról szólt. Amint a húrok közé csaptak, a közönség azonnal egy hullámzó tánctengerré alakult, és a frenetikus hangulat csak fokozódott. Jó szokásuk, hogy a banda mindig készül valami különlegességgel. Ezúttal Don Airey billentyűs szólója alatt csendült fel hirtelen az „Išiel Macek...” kezdetű nóta dallama.

Steve Morse pedig a húrok mestere. Az amerikai gitárnyüvő ugyanolyan játszi könnyedséggel birkózott meg a Bach-melódiákkal, mint a régi klasszikus dalokkal (Perfect Strangers, Space trucking, Smoke on the water), melyek alatt egy kéz sem maradt mozdulatlanul. Az egyetlen lassú szám alatt (When a blind man cry) néma csendben sírt Steve Morse gitárja. A koncert talán egyik legvarázslatosabb pillanata. Másfél óra pillanatok alatt elszállt, légszomj és még jött a ráadás. Előbb a már sok banda által átdolgozott Hush (egy sem közelítette meg az eredetit), majd a Black Night (eredetileg fekete lovag lett volna a szám címe, de a nyomdában lemaradt a k betű – Knight, s így lett belőle fekete éjszaka). A torok, a kéz és a láb elfáradt, de a lélek felfrissült. Holnap még Kassán lesz esély elmerülni a mély bíborban.