Mérték és mérce volt

Bár elsősorban az anyagi kultúrával foglalkozó etnográfusnak vallotta magát, a magas szinten publikált folklorisztikai (és nyelvészeti!), valamint társadalomnéprajzi tárgyú köteteivel, tanulmányaival egyesítette azt a népi kultúrát, amelyet a szakkutatás praktikus okokból speciális részterületekre hajlamos szétdarabolni.

Rendkívül sokoldalú és sokrétű tudományos tevékenységet fejtett ki: Csűry Bálint tanítványaként foglalkozott nyelvészettel (A debreceni cívis földművelés munkamenete és műszókincse, 1940), olyan alapozó monográfiákat írt meg, (hogy csak néhányat említsek) mint A magyar kukorica (1960), Az eke és a szántás története Magyarországon (1973), A magyar falvak temetői (1989), illetve a Tokaj-Hegyalja szőleje és bora (1991). Közben mondákat publikált (Karcsai mondák, 1963), s nem utolsósorban Ortutay Gyulával közösen megírta a több kiadást megért Magyar néprajzot (1979). Utóbbit számtalan nyelvre lefordították, s ott van a jelentősebb európai könyvtárak polcain. Mintegy ezt kiegészítendő megírta A határainkon túli magyarok néprajzát (1989), amelynek újabb, javított és bővített kiadásán hirtelen bekövetkezett betegségéig dolgozott, ám megjelenését sajnos már nem érheti meg.

Amellett, hogy a magyar népi kultúra és európai kapcsolódásainak számtalan részterületét nagy ívű (és alapozó!) tanulmányokban, könyvekben monografikusan is feldolgozta, a tudományszervezés terén is elévülhetetlen érdemeket szerzett. Lankadatlanul szervezett, múzeumokat alapított, a Magyar Néprajzi Társaságnak hosszú éveken át főtitkára, elnöke, motorja volt, majd társalapítója a Györffy István Néprajzi Egyesületnek, egyik megálmodója és létrehozója a Néprajzi Látóhatár című, alapvetően a Magyarország határain túli magyar néprajzkutatók tudományos eredményeinek teret nyújtó folyóiratnak. A kisebbségi körülmények között dolgozó magyar néprajzkutatók problémáit Magyarországon az elsők között ismerte fel, hiszen már a hetvenes évek elejétől szót emelt amellett, hogy a Magyarország határain kívül rekedt magyarság népi kultúráját nemcsak megismerni, magyarországi kutatók által feltárni kell és érdemes, hanem helyileg is ki kell nevelni olyan szakembereket, akik az adott országban élve, a magyarokkal együtt élő más etnikumok (románok, szlovákok, szerbek, horvátok stb.) nyelvét, népi kultúráját is ismerve tárják fel a kisebbségi magyar népcsoportok népi kultúráját. Ennek érdekében oroszlánrészt vállalt az eddigi kutatási eredmények számbavételét szorgalmazó tudományos tanácskozások, szimpóziumok, továbbképző tanfolyamok megszervezésében. Már 1972-ben beszámolt a Magyar Néprajzi Társaság folyóiratában, az Ethnographiában a szlovákiai magyarok néprajzi kutatásának akkori helyzetéről, majd Ujváry Zoltánnal közösen 1989-ben megszervezte az első Néprajzi Szemináriumot Békésen, amelynek célkitűzése éppen a kisebbségi sorban élő magyar néprajzkutatók továbbképzésének a megoldása, illetve annak lehetővé tétele, hogy kutatási eredményeiket szakmai fórumokon tudják prezentálni. Amikor 1995-ben, elsőként a mai Magyarország határain kívül, Komáromban szervezte meg a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság a Magyar Néprajzi Társasággal közösen a VII. Néprajzi Szemináriumot, Balassa Iván ott is jelen volt, és egy nagy ívű előadásban vázolta fel a Duna szerepét Közép-Európa népi kultúrájának alakulásában.

Egyszerre volt lokálpatrióta, nemzetben gondolkodó és európai személyiség. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy szülőhelyéhez, Bárándhoz haláláig hű maradt. Megszervezte a település monografikus kutatását, s az eredményeket egy vaskos kötetbe szerkesztve jelentette meg (1985). A bárándiak a település díszpolgárává fogadták. A tágabb térség, a Bodrogköz mindenkori pártfogója volt. A Lápok, falvak, emberek című, szépirodalmi értékeket is felmutató, méltán népszerű könyvében az egykori bodrogközi lápvilágnak, az ottani embereknek állít emléket (1975). 1995-ben az ő kezdeményezésére és szakmai irányításával létrejött Sárospatakon a Bodrogközi Művelődési Egyesület, amelynek működését az egész Bodrogközre szerette volna kiterjeszteni.

Az ő kezdeményezésére jött létre 1975-ben Békéscsabán a (megjegyezhetetlen című) Nemzetközi Néprajzi Nemzetiségkutató Konferenciák máig tartó sora. Ezek eredményességét nemcsak vaskos kötetek jelzik, hanem azok a oda-vissza ható nemzetközi kapcsolatok, amelyeket e tanácskozások résztvevői, nem is annyira áttételesen, neki köszönhetnek. Tudományos és tudományszervezési tevékenysége elismeréseként oly sok magyarországi kitüntetése mellett a Dán és a Svéd Királyi Akadémiai tagjává választotta, továbbá megkapta a patinás Herder-díjat is.

Élete példamutató, halála jelképszerű volt. A magyar temetők, a temetkezési szokások néprajzi kutatását programadó cikkeivel, tanulmányaival évtizedekre meghatározta. 2002. november 1-jén, halottak napja előestéjén hunyta le örökre szemét. Mérték, mérce volt, aki hiányozni fog. Emlékét úgy tudjuk a legjobban megőrizni, ha az általa felállított mércét örökké szem előtt tartjuk.