Menekülés a való világ elől

Volt időm gondolkodni, vasárnap nyolc órát utaztam különböző közlekedési eszközökön Szepsiből Pozsonyba. Mielőtt valaki megkérdezné, érdemes volt-e: igen. Nagyon is.

A távolság, avagy messzeség margójára: a Egressy Béni Országos Színjátszó Fesztivál országos Csema-dok-rendezvény, de még a kulturális szervezet vezetéséből sem jutott el senki a helyszínre, hogy a díjkiosztót követően meghirdesse a 25. fesztivált. (Persze, azért nyilván lesz jubileumi évfolyam, ez csak amolyan formalitás lett volna).

Szepsi, illetve a másik helyszín, Buzita tényleg messze esik a hazai magyar gócpontoktól, ahol a lakosság el van halmozva kultúrával, de nem örülnék, ha „közelebb” kerülne. Mert akkor Robert Ficónak lenne igaza, hogy tudniillik keleten nincs semmi. És én nem szeretném, ha ennek az embernek bármiben igaza lenne. (Gondolom, önök sem, illetve a választás óta már bizonytalan vagyok a rajongótáborokat illetően…)

Minden logisztikai nehezítés ellenére Szepsi és Buzita jelenleg az utolsó keleti végvárunk. Kassa szállásszempontból megfizethetetlen, Királyhelmec pedig már a kezdetekkor megbukott a castingon – de erről sokat írtunk az elmúlt években.

Hiányoztak a fesztiválról a tavaly csodát művelő, és az első poszt-covidos Bénifesztet megmentő galántai diákcsoportok – mindhárom. Egyértelmű pozitívum viszont, hogy a mostani kilenc versenyelőadás kilenc különböző helyről érkezett. Annál is inkább, mivel a fődíjat egy olyan csapat érdemelte ki, amely pár évet kihagyott, vagyis bármivel érkezhettek volna, mindennek örültünk volna. Hogy jobban értsék ezt: Ed Sheeran utóbbi két gyengécske albumát is ujjongva fogadta a fél világ, a Bodon Andrea vezette Kassai Gimnazisták Színjátszó Társulata (KGSzT) azonban akkorát tarolt az idei „Bénifeszten”, mint Taylor Swift az Eras-turnéval.

Ezek a sugárzóan tehetséges fiatalok megmutatták, hogy értik a világban zajló folyamatokat. Ráadásul Békés Pál 1991-es meséje, A félőlény mára vált igazán aktuálissá. Bátorságra tanít; arra, hogy szembe kell szállni saját félelmeinkkel, hogy a szörnyek legyőzhetőek műveltséggel, szép történetekkel. „Szörnnyé válni könnyű. Nagyon könnyű. Nem lenni szörnnyé: az a nehéz” – hangzik a kulcsmondat. A főszereplőből a végére Élőlény lesz. Képes Lóránt – aki anno Nyilas Misi is volt már a kassai Thália Színház színpadán – teljesen megérdemelten kapta a legjobb férfi főszereplő díját, és szerintem ez még csak a kezdet, hiszen színész akar lenni ebben a művészeteket perifériára szorító régióban, vagyis tényleg az Utolsó Kiserdő hőse ő, aki szembeszáll a társadalmat lebutító szörnyekkel.

Személyesen ismertem a 2010-ben, 55 évesen elhunyt Békés Pált, és biztosra veszem, hogy tetszett volna neki e szellemes szcenikai megoldásokat felvonultató, elgondolkodtató, varázslatos előadás. Mert ő is a pesszimizmus és az optimizmus kardélén egyensúlyozott. Imádta James Joyce Ulyssesét (ez hozott össze minket annak idején), és az emberiségre bízta, hogyan dől el a butaság és a józan ész közti harc. Nincs hely boncolgatni ezt a kérdést, ráadásul messzire kerülnénk a Bénifeszt egészétől, ha megtennénk. Mert a fesztivál (ezt az egy, fődíjas, rendezői díjas és alakítás díjas előadást leszámítva) végig a szórakoztatásról szólt.

Egy filozófiai értekezésben fejtegethetném, hogy ez egyfajta menekülés a szürke hétköznapok elől, általános lelki igény, esetleg civilizációnk utolsó évtizedeire jellemző hedonista hozzáállás. De egy fesztivál-összefoglalóban az amatőr színjátszás felől kell nézni a dolgokat, úgyhogy a továbbiakban én is ezt teszem.

Felnőtt amatőr színházcsinálóink, azaz a csoportvezetők többsége a nyolcvanas–kilencvenes években szocializálódott, és az ilyesmire kíváncsi nézők zöme is akkoriban szívta magába a kultúrát a tévéből, rádióból. Ezért kerülnek színre 2023-ban is kopott bohózatok, melyek mára viszont kínossá váltak (Ray Cooney: Család ellen nincs orvosság, Oscar Wilde: Bumbury), ezért énekeltetnek jó hangú kamaszokkal Pancsoló kislányt vagy Jaj, de jó a habos sütemény-t. (Szitka Lea, a rétei Révisz Vidám Színpad tagja ennek ellenére megkapta a legígéretesebb tehetség díját), és ezért nótáznak népviseletes asszonyok, csizmás-kalapos emberek a színpadon. Ez utóbbi szindrómánál álljunk meg egy szóra.

A hagyományőrzés egyes régiókban létfontosságú. Megható, hogy nyugdíjasok és dolgozó emberek ezzel foglalkoznak. Tudom, hogy színpadra lépni nem könnyű, de azt is, hogy sokaknak ez jelenti az önkifejezést, a kiteljesedést. A helyi Csema-dok-alapszervezetek által működtetett csoportok gyakran igazi közösséggé alakulnak, amelynek tagjai a hétköznapokban is segítik egymást. Ezek után dramaturgiai, beszédtechnikai hiányosságokat, műfaji kritériumokat számon kérni nemcsak felesleges, de ünneprontó is. Mert hiszen még a szomszéd falvakban is állótaps fogadja ezeket a produkciókat.

Mégis, ha javasolhatnék egy lehetséges utat, akkor a vezekényi Görbe Tükör nívódíjas produkcióját emelném ki. A Mi lesz veled, Béla? című darabot a rendező és egyik főszereplő, Poroknovecz Erik írta. Fergeteges, szellemes és nyelvileg is ütős lett, ráadásul személyre szabta a karaktereket a szerző, ahogy azt egy rendes kőszínháznál is érdemes (lenne) megtenni. Így mindenki lubickolhatott, különös tekintettel Kovács Bélára, aki díjat is kapott lehengerlő alakításáért. De a legjobb női alakítás díja is hozzájuk került, Szekács Erika vihette haza, aki szerint „Itt minden valódi.”