„Megtanultam bánni a kicsikkel”

A vidám, harsány színekben pompázó új kötetben egy híján húsz strófa kötődik lazán egymáshoz: egy-egy komoly kérdés, sok humoros válasz, majd mindezek megcáfolásával a „nem, nem, hanem” formulát követően az igazi felelet. Akinek bonyolult ez a meghatározás, olvassa el a lenti részletet. A megfejtés a kötetben ravasz módon mindig csak egyet lapozva bukkan elő, így a könyv nemcsak a rímmel, hanem a látvánnyal is örömet szerez, a versdallam és a vizualitás összhatására építve.

A magyar szülők általában azt szeretik, ha minél több a szöveg a könyvben. Ebben a kötetben viszont talán több is a rajz, mint a vers. Ez meglehetősen bátor döntés. Mennyire volt beleszólásod a könyv kinézetébe?

Az volt a cél, hogy a képek domináljanak. Bevallom, elsősorban a kisfiam kedvébe akartam járni, mivel megfigyeltem, hogy háromévesen azokat a könyveket szereti, amelyekben kevés a szöveg, és sok a rajz. Ebben a korban ez egyáltalán nem meglepő. Például nagyon zavarja őt, ha van egy főszereplő, aki valamelyik oldalon nincs lerajzolva. Ilyenkor mindig megkérdezi, hogy hol van, elbújt-e, és vajon miért bújt el. Azt is megfigyeltem, hogy Misi azokat a könyveket szereti legjobban, amelyeket Agócs Iringó illusztrált, azaz ő a kedvenc rajzolója. Ezért nem volt kérdéses, hogy ki fogja illusztrálni a kötetet. A borítón is ketten szereplünk szerzőként, ezzel is jelezve, hogy itt a kép és a szöveg egyenrangú. Eredetileg egyébként egy kihajtható verziót képzeltem el a feltett kérdések megválaszolására, mert ezt imádják a kicsik. Kiderült, hogy ez nem lehetséges, ezért döntöttünk a lapozós verzió mellett. Angol nyelvterületen egyébként már régóta létezik ez a koncepció, Picture Book, azaz képeskönyv néven, ez a mi családunkban nagyon bevált, működött, ezért tetszett meg nekem.

Úgy tűnik, az utóbbi években alaposan beletanultál a gyerekműfajba, szakértői szinten műveled. A kisfiad miatt voltál kénytelen beleásni magad, vagy amúgy is érdekelt? Amikor az első Misi-könyv megjelent, még azt mondtam: rendben, apuci elkalandozott egy picit. A folytatást látva viszont az volt az érzésem, hogy megérkeztél valahová, ahová talán nem is terveztél eljutni.

Igen, ezt mindenképp meg kell magyaráznom. Évek óta készülök a nagy visszatérésre a felnőtt lírába egy komoly, létösszegző költeményeket tartalmazó verseskötettel, ami nem tudom, mikor készül el. Az is kérdés, mennyire lesz érdekes. Szóval csinálok, úgymond, komolyabb dolgokat is, csak nagyon lassan haladok velük. Egy eposzba is belekezdtem, amelyet fő művemnek szánok, de elképzelhető, hogy halálomig írni fogom, és mégis befejezetlen marad. Abban akarom összefoglalni minden tudásomat az életről és a költészetről. Ami talán most még nem is olyan nagy. Közben meg az a helyzet, hogy most már két gyerekem van, és napi szinten elsősorban velük foglalkozom. Folyton meséskönyveket lapozgatunk, és vagy nincs bennük elég kép, ezért nem érdekli őket, vagy a sok kép mellett nagyon bugyuta a szöveg, és akkor én nem vagyok hajlandó felolvasni nekik. Úgy is fogalmazhatnék, hogy önzésből írok olyat, amit aztán közösen tudunk olvasni.

Vagyis, ha az ember jó gyermekkönyvet akar felolvasni esténként, akkor írnia kell egyet?

Hát, nagyon sarkítva talán így van. Mindenképp hasznos dolog, ha az ember kritikus olvasó és komolyan veszi a gyermekirodalmat.

Sokak szerint csak az tud gyerekeknek írni, akinek van gyereke.

Ezen rengeteget gondolkodtam, és arra jutottam, hogy ezt a fajta fogékonyságot nem befolyásolja a szerző családi állapota. Sőt, majdhogynem fordítva működik a dolog. Azok a szerzők, akiket felnőttként a legtöbbre tartok, és gyerekként is nagyon szerettem, szinte mind gyermektelenek voltak. Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Tamkó Sirató Károly... Tudtommal egyiknek sem volt saját gyereke. Ennél a műfajnál szerintem egyrészt a ritmusérzék a legfontosabb, másrészt pedig az, hogy a szerző maga is egy nagy gyerek legyen. Magamon azt látom, hogy amíg nem volt gyerekem, és kicsiknek szóló versekkel próbálkoztam, sokkal felszabadultabban tudtam írni. Amióta a saját gyerekeim ízlésének igyekszem megfelelni, egyrészt bizonyos dolgokkal már nem viccelek, másrészt nem bírom ki, hogy valami kis didaktikát ne vigyek bele – amit egyébként azelőtt szívből utáltam. Lehet, hogy most jobban eltalálom, mi kell a gyerekeknek, de a felnőtt irodalomban sem feltétlenül az a legjobb, ami a legpopulárisabb, amit a legtöbben szeretnek. Szeretném elkerülni a bugyutaságot, inkább a minőség felé igyekszem terelgetni a gyerekeket. Sok olyan verset olvastam nagy költőktől, amiket a saját gyerekeiknek írtak, és az egész olyan személyes lett, hogy engem már nem érdekelt. A szülői szeretet nem tud távolságtartó lenni.

Mondanál erre példát?

Sok vers szól például arról, hogy milyen vicces dolgot mondott a szerző gyereke. De ami neki szülőként vicces, az rám, a kívülállóra már nem biztos, hogy akkora hatással van. Ebben azért benne van a csapda, félek is, hogy számomra is olyan érdekes lesz a saját gyerekem, hogy olyasmiket írok le róla, ami másnak nem annyira izgalmas. Az viszont mindenképp pozitívum, hogy amióta apa vagyok, kevésbé szorongok, ha gyermekközösségbe hívnak felolvasni. Megtanultam bánni a kicsikkel. Mert több közöm van hozzájuk, mint azelőtt. Most sem vagyok tökéletes „óvóbácsi”, de azelőtt rendkívül esetlenül mozogtam abban a közegben. Persze nem biztos, hogy ettől jobb lesz, amit írok.

Megvan viszont az az előnyöd, hogy a szülők ugyanúgy imádnak, mint a gyerekek, sőt talán még jobban. Az első két gyermekvers-köteted tele van felnőtteknek szóló rejtett utalásokkal. Az új könyv fogadtatása viszont kicsit ellentmond ennek. A Facebookon még megjelenés előtt tesztelted ezeket a találóskérdés-verseket, és viszonylag kevés helyes megfejtés érkezett felnőttektől. Ha úgy tetszik, a szülők jól lebőgtek...

Kétlem, hogy ne tudták volna a helyes választ, talán inkább csak valami nagyon vicceset akartak írni, és ez nem sikerült. Azoknál a könyveknél, amelyeket a gyerek még nem tud egyedül olvasni, a szülő olvassa fel neki, rendkívül fontos szempont, hogy a szülő is élvezze, amit olvas. Ezt saját magamon is tapasztalom. Rettenetes kiszúrás a szülővel, ha olyasmit kell százszor, kétszázszor felolvasnia, amit utál. Szerencsére sok pozitív visszajelzést kapok felnőttektől, úgy tűnik, nekik is tetszik, amit olvasnak. A Nem, nem, hanem című könyvben viszont már nincsenek utalások, felnőttes összekacsintások, rejtett rétegek. Vagyis nem beszélek el a gyerek feje fölött, de azért igyekeztem a szülőket is szórakoztatni.

Egyből kipattannak a fejedből a rímek, vagy sokat dolgozol egy-egy versen?

Alapvetően szöszmötölős típus vagyok. Például ez az új könyv, ami tulajdonképpen egyetlen hosszúvers, három nekifutásra született meg. Először csak pár versszakot írtam meg, aztán mással kezdtem foglalkozni, majd visszatértem ehhez. Amikor már éreztem, hogy akár könyv is lehet ebből, hozzáírtam egy hosszabb részt, aztán már csak nyesegettem belőle és javítgattam rajta. Úgynevezett tesztolvasóim egyébként nem voltak, egyedül a kisfiamnak olvastam fel.

Hány százalékát teszi ki egy napodnak a család, a két gyerkőc?

Nehéz ezt százalékban kifejezni, mert ők valószínűleg pont fordítva érzik: azt látják, hogy apa egész nap az íróasztal fölött görnyed. Ez azért van, mert otthon dolgozom. De közben folyamatosan jönnek-mennek körülöttem a gyerekek, úgyhogy a kettő összeolvad. Nekem kifejezetten jót tesz, hogy sokat vagyok velük, mert inspirálnak. Ez remélhetőleg látszik a könyvekből is.

Térjünk vissza egy kicsit az általad említett készülő eposzra. Sejtem, hogy még csak harminc sor van készen belőle, de annyit biztosan tudsz már, hogy vígeposz lesz-e vagy komoly.

A meglévő sorok számát elég jól megtippelted. Szeretném, ha ez felnőtteknek szólna, de nyilván nem tudok kibújni a bőrömből, úgyhogy humor is bőven lesz benne. Ez tulajdonképpen egy vadnyugati pókereposz lesz.

Micsoda?

Egészen biztosan a vadnyugaton fog játszódni és pókerjátékosokról fog szólni. A póker mint az élet metaforája – ezt próbálom majd kibontani benne. Komolyan gondolom a dolgot, de még nem szeretnék túl sokat elárulni róla, mert végül úgysem az kerekedik ki belőle, amit most ígérek.

Régebben nagy pókerjátékos voltál. Szoktál még játszani?

Egyre kevesebbet. Inkább csak barátokkal, néhanap. Régen még nagy külföldi versenyekre is jártam, de azok az idők már elmúltak. És mára már elhúztak mellettem a fiatalok. Ezt is gyakorolni kell, mint a sakkot. Nagyon gyors lett a játék, folyamatosan változnak a stragégiák, sok a fiatal, mindent matematikai módszerekkel kiszámolnak. Ismerek valakit, aki két évvel ezelőtt még nagy sztár volt, világbajnokságot nyert, aztán abbahagyta. Ma pedig már azt mondja, nem lenne esélye a nagyokkal szemben. Nyolc-tíz évvel ezelőtt, amikor én kezdtem játszani az interneten, még sok volt az amatőr, akik nem ismerték a játék elméletét. Akkor még könnyebb volt jónak lenni. Mára azonban szinte szellemi sport lett a póker.

Téged pedig végleg beszippantott az irodalom...

Így is mondhatjuk. Bevallom, volt egy pillanat az életemben, akikor komolyan elgondolkodtam azon, hogy felhagyok az írással és profi pókerjátékosnak állok. Többen biztattak erre. Végül mégiscsak érdekesebbnek találtam az irodalmat.