Megrengette a közvéleményt

Legendás nagy filmek szerzője. Olyan filmremekek kerültek ki rendezői műhelyéből, amelyek mindig „megrengették” a közvéleményt. Voltak mozgóképei, amelyeket cenzúrázni, betiltani akartak, és olyan filmje is van, amelyet megsemmisítésre ítéltek, s annak idején mindössze egyszer vetítettek. Ez volt korszakalkotó műve, a Megszállottság: sokan ezt az opust tartják az olasz neorealizmus alapkövének. Leplezetlenül, megrázó erővel ábrázolja benne a munkanélküliséget, a prostitúcióra kényszerítő nyomort. Ez azért is lehetett meglepő, mivel Luchino Visconti arisztokrata családban született, s gondtalan ifjúként sokféle művészeti ággal megismerkedett, és sokat utazott külföldre. (Természetesen foglalkoztatta őt az arisztokrácia morális szétesése is: A párduc, Az ártatlan.)

A Megszállottságot követő rendezését, a Vihar előtt című drámát tartják a valóságos életre koncentráló neorealizmus csúcsteljesítményének: ebben Visconti azzal újít hatalmasat, hogy nem színészekkel, hanem amatőrökkel dolgozik, valóságos helyszínen, egy szicíliai halászfaluban. Filmben is kimondja a véleményét a neorealizmust megelőző, álproblémákból építkező formalista időszakról: az álomgyár, a Cinecitta hamis mítoszáról rántja le a leplet a Szépek szépében, amellyel – mondhatni – megteremtette Anna Magnani bámulatos belépőjét az olasz filmművészetbe. Korai filmjei közül a legismertebb a Rocco és fivérei (egyesek ezt tartják pályája csúcspontjának). E szívbemarkoló, tragikus történet egy Milánóba költözött nyomorgó déli család – a Parondi fivérek és édesanyjuk – felemelkedési kísérletét és széthullását mutatja be. Visconti ebben ugyancsak nagyszerű színészeknek adott lehetőséget a kiteljesedésre, köztük Annie Girardot-nak és Claudia Cardinalénak. Rocco szerepére pedig egy szinte még ismeretlen, ám kivételes kisugárzású fiatalembert választott, Alain Delont, aki olyan erős aurát kölcsönzött a legfiatalabb Parondi testvérnek, hogy Rocco alakját a filmtörténet legemlékezetesebb figurái közé emelte.

Mehetnénk végig a filmográfián, valamennyi darabja megérintő, legendás filmtörténeti alkotás. Valamennyi mélyen életközeli, súlyosan ható légkörrel, elképesztő vizualitással. Ahogy a Camus-regény alapján forgatott Közönyben – Marcello Mastroianni megformálásában – a főhős, Arthur Meursault ül anyja holteste mellett, szinte orrunkba csap a felravatalozott tetem bomló szaga, szinte a bőrünkön érezzük a hulla körül dongó legyek szárnysurrogását. S ahogy Meursault – fehér öltönyében állva – végignéz az égő homokon a villogó víztükrű tenger irányába, szinte a szemünket süti ki a napfény. Érdemes újranézni, milyen művészi erővel tudta megteremteni Visconti azt a vérkavaró atmoszférát, amelyben a Thomas Mann regénye nyomán forgatott Halál Velencében című drámában kibontja az utolsó nagy románcra sóvárgó idős főhős viszonzatlan, tragikus szerelmi történetét.

Viscontit nehéz, de jó nézni. És főleg érdemes – harminc évvel halála után is.